Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Rácz Olivér: A címzett... (részlet egy készülő regényből)

Rácz Olivér

tz

(Részlet egy készülő regényből)

A gyalogút felől halk léptek közeledtek. A lágy levegőben és az őszi csendben megtévesztően távolról neszezett az őszi avar, s a lány nem fordult hátra. Ültében a térdére igazította a szoknyát, végigsimított a haján. Aztán gépies mozdulattal a szeméhez nyúlt, de félúton lehanyatlott a keze. Apró könnycsepp csillogott a szeme sarkában; ott hagyta. Eszébe jutott, hogy reggel, mielőtt elindult volna ide, végső, kétségbeesett lázadása jeléül kifestette a száját, s az ajkán bizonyára elkenődött a sírástól a rúzs, de ezt sem bánta. (Szép, lágy vonalú ajka volt; ha sírt, az ajkával sírt, nem a szemével, s ez gyakran elkeserítette, mert az utóbbi időben gyakran sírt. Esténkint, a fürdőszoba langyos magányában, zárt ajtó mögött, szemben a néma tükörrel, amely kaján és részvétlen tárgyilagossággal adta vissza az arca kislányos eltorzulását. Ezt nem szerette: szeretett volna ő is úgy sírni, ahogyan a szép, szomorú filmek gyönyörű hősnői szoktak, akiknek még a sírásuk is vonzó és elbűvölő; megpróbálta ő is mozdulatlanra, tragikusan fájdalmasra fegyelmezni az arcát, hogy a köny- nyek ünnepélyesen alágördülő, keskeny fonala ne bontsa meg vonásai harmóniáját, mert hiszen az arca szép volt, ezt tudta. Hasztalanul: minél többet sírt, annál kevésbé tanult meg szépen sírni, s az utóbbi időben már nem is erőltette a dolgot: egyszerűen csak sírt, ha sírnia kellett.)

A kerékpárja ott állt mellette egy őszi pompában tobzódó galagonyabokornak támasztva; tétova pillantással felmérte a távolságot. A közelgő léptek nyugtalanító gondolatokat rebbentettek fel benne; hátha valami komisz suhanc közeledik, s akkor még idejében felpattanhatna a kerékpárra és elmenekülhetne. De a gyors mozdulatnak már az elképzelése is újra felidézte a hasa baloldalán lappangó, alattomos kis fájdalmat, s a magas, fiatal nőorvost juttatta eszébe, akinél előző délelőtt járt. Ettől elpirult. Hirtelen az a képtelen ötlet is átsuhant a fején, hogy talán a nőorvos közeledik most feléje ott, valahol a homályos gyalogút mélyén; utána jött, hogy ellenőrizze, miért nem feküdt ágyba, ahogyan előírta neki, miért nem borogatja a hasát, mit keres itt az erdő szélén, távol az otthonától és az iskolától. De tudta, hogy ez képtelenség; az előbbi aggodalma a komisz suhancról határozottan valószínűbbnek látszott. Talán az is lesz: egy kötekedő, komisz suhanc. Vagy egy vén csavargó. Egy vásott, vén csavargó.

Ezen kényszeredetten elmosolyodott: lám, milyen szép alliterációkban tud ö fogalmazni még a veszély fenyegető pillanataiban is; Sólyom, a nagy Karvaly bizonyára megdicsérné érte, ha most ott ülne előtte, az osztályban, a katedrától jobbra, a harmadik pad szélén, az ablak mellett, s nem itt a dombhajlatban, lába előtt a poros országúttal, háta mögött a kanyargós gyalogút halk, közelgő lépteivel.

Ki lehet?

Kiegyensúlyozott, könnyed léptek. Gondtalanok és mégis erőteljesek. Fiatal ember léptei. Hetyke, fiatal léptek.

Hirtelen elsötétült a szeme, keserű árnyék futott át az arcán: nem, ó egészen biztos, hogy nem Zsokó léptei. Ehhez az egyhez nem fér kétség. Zsokó még akkor sem jönne ide utána, ha tudná, hogy itt van. Még akkor sem, ha hívná. Akkor sem.