Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Vega Gábor: Akváriumban polipok
De jó is volna itt fogócskát játszani... Itt ezek között az útvesztő polcok között. A ládák labirintusában jól el lehetne bújni. Vajon megtalálna-e itt valaki. Ha nagyon keresne? A Zsák-utcából az út csak visszafelé vezet. A nagy folyó partján füzek és bozót... Még emlékszik az öreg rongyszedőre .. . „A tyúkásznak — mesélték — csak egy szeme volt. Részegen belehajtott a folyóba. A nagy folyó elnyelte őt. Ott sohasem mert fürödni. ..“ Volt egy hely a falu végén, úgy hívták, hogy akasztófa. Senki sem tudta, hogy kit akasztottak fel ott, csak az iszonyat élt tovább. Akkor még a távolságok nagyon nagyok voltak. A nagy folyó p~artján növő bozót. Napfény csak apró foszlányokban jutott el a bokrok áljára. Az apró, fehér foszlányok között nagyon sok volt a szabályos kör aiakú. Ha megrezdült a bokor, akkor ezek a kis köröcskék és foltocskák vad táncba kezdtek, majd újra szabályos köröcskék álltak össze. Ezek voltak a nap apró újszülöttei ... A bokrok alján a fiatal hajtások, mintha mindig sárgaságban szenvedtek volna... Miért voltak sárgák? Most találta meg a „sárgaságra“ a megfelelő tréfás feleletet. Őket csak a napújszülöttek táplálták fénytejjel. Egyszer félnapig keresték őt. Biztos volt benne, hogy nem találják meg. Mégis megtalálták. Tovább nem játszott. Nem a társaira haragudott meg akkor, hanem saját magára. Ez volt az a kellemetlen emlék, amelyre nemszívesen gondolt, s éppen ez zökkentette vissza őt a jelenbe, amely azután nem szabadult meg az előbbi hangulattól. A polcok ellenségeivé váltak. Fölé magasodtak, elálltak az útját. Az az érzése támadt/ hogy van valaki a polcok mögött. Valaki leselkedik rá. Idegesen, kapkodva rakta meg a targoncát. Sokszor megtörtént vele, hogy a padláson nem mert benézni a kémény mögé, ahol a legsötétebb része volt a padlásnak, attól való félelmében, hogy ott van valaki. Kati tanító néni mesélte egyszer, hogy nem kell félni. Mindig meg kell róla győződni, hogy mitől .élünk, s elmondta, hogyan ijedt meg egyszer a kórószáltól. Az egyik szűk fordulónál elakadt a targonca. A polc megrázkódott és valami nagy csattanással a földre esett. Ugyanakkor a targoncáról is lecsúszott néhány csomag szappan. Vajon Kati néni, mikor meggyőződött róla, hogy mitől fél, utána már nem félt semmitől? Bátortalanul körülnézett. Semmi sem mozdult. Csend volt. Ez a csend azonban már nem a gyermekkort idézte. Súlyos volt, akár egy átázott köpeny. Ha most nem lenne itt egyetlen polc sem, csak a fehér falak, elkiáltaná magát a nagy teremben. Hangja visszhangként szaladgálna a fehér falak között. Az egyik csomag beszorult a targonca és a polc közé. Kínos igyekezettel akarta kiszabadítani. Idegességéiben azonban csak mégjobban belegabalyodott... El akarta vonszolni a targoncát, de az sehogysem mozdult. Lehajlott újra és tépte, szaggatta a csomagot. Ekkor egy utolsó lépés dobbanását hallotta a háta mögül. Nem volt arra sem ideje, hogy megforduljon. F . .. keze durván markolt a lábai közé. Ütját állták az emberek. Mindúntalan beléjük ütközött. Azok sértődötten bámultak vissza rá. Rés csak kicsi volt. — Mi az? — csodálkozott rá Terka, mivelhogy nem hozott semmit. — Mit nézel??! — Kifogyott. A sírás nem segít. Lehet, hogy levezeti a fizikai fájdalmat, de a lelken nem segít. A léleknek nehéz elsősegélyt nyújtani, mert ott a sebek és fájdalmak mélyebbek mindennél. „Az üveggyöngy elhalványodott, s apró igazgyöngyök gurultak lefelé.“ A Főnök beszélget a vöröshajú Tetoválttal... Tetovált kiveszi a szájából a kígyót s balkezébe fogja. Tekeregj Kígyó! Valamit mond és vigyorog. .. Mohó szemekkel mustrálja az alakját... A rossz kölykök egyike kihúzza a főnök zsebéből a cukorkás zacskót. Mindent elborít a zöld cukorka savanykás szaga... A zacskó nyúlik és növekszik... Az egyik rossz kölyök kifúrja az oldalát és bemászik a zacskóba. . . Tetovált leveti kabátját, ingét. Jobb karján egy kék kígyó tekereg felfelé egész a nyakáig. Testét keresztül-kasul szántják a kék vonalak... Mellén mezítelen nő nyújtózkodik... A főnök elismerően füttyent és bólogat hozzá. Egy reszkető Öregúr
