Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Vega Gábor: Akváriumban polipok
Megszólalt, halkan, duzzogva, szemét le nem véve a kis olajfoltocskáról, amely a műanyagpadlón fénylett. — Milyen nap van ma? — Péntek! Este megyünk moziba. Az üveglapok mögül hal szemekkel bámultak befelé az emberek, valójában azonban a 'kirakatban elhelyezett árukat szemlélték. A neonok mintha most már melegítettek volna. Mindenütt feltöltötték a kifogyott árukat és elült a sustorgó papírzaj. Minden állt és várt. A levegőben már benne izzott a délutáni vásárlók rohama. — Terka, te már láttál polipot? — Ne haragudj! De a mai napon tisztára meghülyültél. — Felelte neki a lány — Minek láttam volna? Nem vagyok se tengerész, se gyöngyhalász. Nem tudom, hogy milyen az a polip, de polippofájú embereket már láttam. — Folytatta .. . — Az előbb kint voltam az utcán, ott láttam egy ilyen alakot. Csúnya forradásos volt az arca. Ott áll az ajtóban, biztosan be akar jönni. — Ha kíváncsi vagy rá, megnézheted, — s kezébe vett egy játékot. Maga sem tudta, hogy kicsoda. Az váratlanul elnyikkantotta magát. —' Hogy a fene egyen meg! — s belevágta vissza a ládába. A papírszeletecskék, mint széttaposott hóvirágok hevertek a barna padlón. Szinte virítottak. Harmadik kéz Mottó: Nyers karokból vad kezekbe. Hullhatok ott szégyenemre ... A szappannak undok, zöld színe volt, hasonlított a pocsolyák zöld hínárjához — amelyet a falusi gyerekek békanyálnak hívnak és marakszámra dobálják ki a pocsolyából a nyár porába —, miközben kuruttyoló békákra vadásznak, félmeztelenül. A szappan kifogyott, mert az ebédszünetben elfelejtette feltölteni. — Azonnal jövök! — s elindult a raktár felé. A raktárban ilyenkor nincs senki... A főnökhöz kell menni a kulcsért... A főnök nem szívesen adja ki a kezéből a kulesot... Biztosan megrója őt, amiért nem az- ebédszünetben ment a raktárba ... Az is lehet, hogy most éppen árut hoztak... Nyitva vannak a rozsda-vörös vasajtók. Vidám beszélgetés és hahotázás ugrándozik kifelé a néma polcok között. „Izzadnak a legények?“ A csíkos matrózblúzok csuromvizesek... Megindul a raktár. A főnök nem volt az irodájában. Már nem hallatszott a zene, nem látta az utacskákat, sem a papír galacsinokat. A neón halvány köröcskében pislogott. Mintha minden kicsit összement volna. Mindent elleptek az emberek. Síita az akvárium fenekén... és fent a víz tetején távoli remény-mécses pislog a kis neón ... » Aki ivott mír kéthónapos állott vizet nyári időben, tudja, hogy milyen íze van. Valahogy í;jy lehetett volna jellemezni az elárusítólány pillanatnyi hangulatát. Állott- v>z... Fuldokolva nyitott a raktárba. Ormótlan polcok minden felé. Szűk kis utak kavarognak közöttük. Ahol nincsenek polcok, ott hatalmas, egymásra halmozott ládák nyújtózkodnak. Jól esett a hűvös, á orodott csönd, amely váratlanul fogadta őt. Leült egy ládára. Az áporodotí csönsi a gyerekkori rekettyések boldog nyugalmát idézte. Pihent, nem gondolt semmire. Ebben a boldon csendben lassan, lassan, akár az elriasztott galambok, visszaszálltak a gyermekkori emlékei. A felnőttek nagyon hamar elfelejtik a gyerekkori játékokat, érzéseket, illatokat. Ez talán azért van így, mert a fiatal, fejlődő emberi test még mindennek a kezdetén van, mégcsak kóstolgatja az életet és így mindent primitívebben érzékel. Nem zavarják őt a szövevények, éppen azért, mert nem is érzékeli őket. Van jó és van rossz. A felnőtt már más illatát érzi a rózsának. Mennyi istenes játékunk volt gyermekkorunkban s elfelejtettük őket.
