Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Vega Gábor: Akváriumban polipok
Vaga Gábor akváriumban P'l p°k ' A kislány reggeltől már a pult mögött áll és fáradt. Nem a teste, a lelke, mert az elárusító nőknek is van lelkűk: a fiatal lányok lelke hófehér... kora reggel tiszta és átlátszó, mint az üveggyöngy. A napfény visszaverődik róla és szivárvány alakban köré ül. A szivárvány eltűnik, ha elfordul a nap. A nagy áruházba tolongva tódulnak az emberek. Az üvegajtókon cikcakkban szaladnak lefelé az emberi meleg páracseppjei, mint nehéz munkás öklön a kék erek. Szürke cseppek. A valóságban fehér szín nincs. Mindenki siet) és mégis mindenki ráér. Ezer ember: ezerféle egyéni céllal. Ezer öröm, ezer vágy. Az elárusító lány az más ... Üveggyöngy lelke élő szeizmográf... Minden aprócska rezdülést felfog és reagál rá. Lelkében öntudatlanul él a tömeg, amelynek képe naponta megjelenik az üveggyöngyön . .. A lány érzi a tömeget: kezeket „szíveket“; jóságos melegét — s ha kell —, elrejtő biztonságát. Mosolygoik, ha a tömeg lágyan, puhán mozog: ilyenkor mindenki olyan, mint egy falat kenyér... Elromlott hangulatok és fájó emlékek törnek fel bennem, ha a tömeg zúg, csapkodja az ajtókat, s minduntalan visszatér saját magába, hogy nyomban megtízszereződjék, s az ilyenkor felgyülemlett mérgét, fekete mérgét, rajtam töltse ki... Ilyenkor félek . .. nem tudom magam sem, hogy mitől. Csak azt tudom, hogy a tömeg haragszik... fázom és melegem van egyszerre ... Mindúntalan várom, hogy átkarol a borzalom. Megsemmisít a fekete méreg. (Amelyet csak magamban nevezek így, s azt se tudom, hogy ez a méreg mindig kevesebb lesz. Egyszer majd teljesen eltűnik.) Reggel, amikor a munkába jött s ahogy leszállt az autóbuszról, meglátott egy plakátot. Nagy rikító plakát volt, szinte elébe állt. Kiugrott a többi falragasz közül. Nem olvasta el, csak az egészséges fogakkal nevető színészt bámulta. Nem tudott tovább menni, fogva tartotta a plakát. Az egészséges fogak belemartak a tudat alatt szuny- nyadá emlékekbe. Színésznő valójában sohasem akart lenni. Ez a lehetőség a szükségszérű ellentéte volt annak, amit a sors és a vidéki körülmények rákényszerítettek. A színészi pálya a „más“ szerepét töltötte be, s fölruházta, álomruhába öltöztette. A színészi pálya közé rakosgatta, fokról fokra — ahogy kinyíló értelme gyűjtötte magába a tapasztalatokat — minden vágyát, minden szépet, amit az élettől elvárt. Azután hirtelen megszakadt minden. Egyszerűen nem maradt idő az álomruhákra. Évek óta most jutottak eszébe a színészképei, amelyeket még az iskolában gyűjtött. — Marhaság, — és otthagyta a plakátot. Ez az emlék visszatért oda, ahonnét elindult. „Az első kéz“ Ráncos, kiaszott kézzel nyúlt az áruért. Kifürkészhetetlen hieroglifa. Alulról fogta meg a kicsike dobozkát, s hozzá markolta a lány kezét is. Apró szemei csillogtak a ráncgödrökben. Egyszer, még kisgyermek korában egyedül játszogatott kint az utca porában. Sütött a nap, s ő leguggolva, mélyen lehajtott figyelő fejjel, teljesen elmerült a játékban.
