Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Bábi Tibor: A forrás éneke (részlet egy hosszabb költeményből)
tekintek föl az elkeringő, furcsa Napra. Oly tiagy a csend: ni, milyen törpe, törpe vagyok. Munkánk gyümölcse bezúzott koponya — ketté hasadt világ; a Földön véges-végig szörnyű hadrendben fölvonultak már a dolgok. Valaki, valaki megvert — megátkozott engem. Belesajtolt az őrlött, kicsi búzaszembe, sókristályba — mozdonykerékbe, sínszögekbe öntött; kucorgok némán a csizmatalpban, mozduló kilincsben. Forgat a gőz, pörget a kerge légcsavar, kovászban fuldoklom, forré kenyérbelében didergek sírva. Szeretnék olykor szabadon, meztelen talpraszökni a pékkosárban — akár egy dobogón, és ízletesre, barnára sült ropogó testemet fogván megtörni ujjaim között, és szólanék: íme, vegyétek! — mert az emberi szabadság önmagát osztja el — akár a szerelem, akár erős paraszt apák, paraszt anyák szeretete. S ó jaj, engem tört meg, engem falt föl, ragacsos péppé rágva engem emészt a kenyér: az erőszak a dolgok rendje. A hátam sós, fényes verejtékben fürdik, és meztelen púposra görnyedt mint a Hold távcsövekkel szemlélt, szűk görbülete. Orv pisztolyok, rakétaágyúk vették célba: az erős falja fel a gyengét, ez a dolgok rendje. Széthullottam, akár egy bomlott óraszerkezet. Tízezer kis kerék vagyok, és minden kis kerékben külön-külön ketyegek. Ahány kerék — annyiféle időt mutatok: járásom iránytalan, szédült mozgás, gondolataim csillogó üvegcserepek, örömem tört edény, fájdalmam is részfájdalom. Keringek, akár egy kerge Hold. A pályám kifordított, furcsa kör, melynek sugarai kerületén mind összetartanak egy alig létező, kiterjedéstelen kis pont vagyok — a teljes üresség, s körül a zagyva teljesség, ha kiáltok, csak ezt a zűrzavart, káoszt visszhangozom. Olykor gyógyíttatom magam, pedig a beteg nem én vagyok: a világ nagy-nagy kórház, karbolszagú,-végtelen folyosó. Egy kalap, egy kabát alatt, mégis külön-külön sétálnak végig rajta szerveim: kimetszett, béna nyelvem, fuldokló tüdőm, a májam, vérző vesém — sikoltozó szívem, s az orvosok mindig elfelejtenek konzíliumot tartani. A sok lelet között elsikkadt rég a diagnózis. Szétvetettek a külső-belső ellentétek — ó ki fog engem újra összerakni! Harmónia, összhang helyett rozsdás abroncs gyanánt szorít, üres hordóvá kényszerített össze a rámerőszakolt meggyűlölt fegyelem. A boldogság — éneklő madár vagy színes pillangó, talán egy szál virág, egy drága könny a kedves arcán, váratlan mosoly vagy édes fuvola hang a zenekarban —
