Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Bábi Tibor: A forrás éneke (részlet egy hosszabb költeményből)

A pillanat a rügy

a mindig újrakezdés, a pillanat legyőzhetetlen, minden erő és minden mozgás eredője, utak, irányok összessége. Örökké múló, sose múló, az oszthatatlan, eleven idő teljessége:

nem él, vagy meg se született, aki nem a pillanatban él.

Mindig csak út voltam, vagy híd,

dübörgő láb alatt a szerény kövezet. Jó lenne már egyszer azt érezni, hogy a cél is —

én vagyok.

A hajam őszül, fogam odvas;

kimúlok egy nap, mint az elkoptatott, szegény szerszámok: egy nap majd ottfelejtenek

valami ócska polcon, a megrozsdult szögek közt, poros pókhálók mögött.

Szigorú

a rend anyagcseréje; fölszítt lassan és elemészt — mint olaját a viharlámpa Nyersanyag vagyok a nyersanyagban: egy csepp a sek-sok csepp között, önnön fényében

tán meg se érzi hűséges külön-fényemet. Csak egy vigasztal: a vihar se veszi észre, hogy árva külön-fény vagyok.

Végtére is:

az út, a híd is él, önmagáért és önmagának is világol minden fény, s az elhasznált szerszám is hadd pihenjen. így jó, törvény és rend ez is: minden külön-lét kikötője a temető, s oly mindegy, féreg rág vagy rozsda esz meg . . .

Mégis ágaskodom,

sikáltok fájok, mégis mint legelő barom nyelve alatt a fű.

A dolgok mögé rejtezett,

dolgokká testesült örömünk, szomorúságunk, akár a gondolat, mikor mondatba fűzött gördülő szavak új köntösébe öltözött, s rendé, ritmussá lényegül. Ám tudjuk azt is: nem a szó s a tárgy a lényeg, ott van bennük valaki meztelen, aki mosolyog, gyűlöl, sír, szeret.

A szél se szél,

a napsugár se fény, nem is csak hő. Anyám a mindenség tenyere simogat; a sír se sír — ő vesz ölébe, s örökre elringat, megőröl lassan, irgalmasan marcangoló őrlő foga, s leszek vérében vér, keringő új anyag.

Semmi se azonos önmagával:

a fejem, kezem, lábam nem én vagyok, csak az én fejem, kezem, lábam, valahol kívül vagyok önmagamon, elosztva fűben, fában, a mindenségben, tárgyakban, emberekben — a szeretetben. Az én: harmónia — a mindenség s a szellem zavartalan anyagcseréje. Nem tudjuk meg soha, hol vannak lelkünk határai.

Ö jaj! Vannak mégis

erőszakos szörnyű szavak. Valaki őrült, bősz, erőszakos, idegen mondja őket.

Elbődül, s minden lény, minden tárgy önmagába dermed, megáll a mozgás — megáll a szél, megfagy a napsugár is: olyan lesz minden, akár a fegyverekbe kovácsolt, absztrakt gyűlölet.

Mag ömlik, búzatenger árad,

sóváran sötét, súlyos kenyérhegyekre bámulok, fekete szén és érc tömeg takarta el a szemhatárt. Az égbolt csupa kék szövet, s acél kolosszusok tövében