Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Bábi Tibor: A forrás éneke (részlet egy hosszabb költeményből)
Bábi Tibor A forrás éneke Részlet egy hosszabb költeményből Éj — Nap — éj: a napimádó ősök óta ennyi a világ sematikus, rossz képlete; igazság — hamisság, a jó, a rossz, a szép, a rút — az isten és az ördög egyaránt belefér. S a szintézis? — az önmagát marcangoló anyag. A vulgáris dialektika tagadja a harmóniát. Aki az istent elhiszi, szükségszerűen hiszi az ördögöt, s főképpen annak áldoz — napimádóból így lesz éj-imádó, pedig a fényből nem szükségszerűen következik az éjszaka. A sötétség állítólag a fény hiánya. Nem hiszem! Csak szemünk hiányossága. Az antenna és a képernyő lát a sötétben is. Én antenna, egyben képernyő vagyok, fény minden sugárzás. A mindenség a nagy leadó, s én kellős közepén örvendezek áhítatos, mély örvendezéssel, mert csodálatosan színes az én látásom — látom a sötétséget is, mely nem egyéb, mint a színek egyike, sőt: a színek sokasága, akár a fény, s már tudom, minden eddig volt képlet hamis. A nagy összefoglalás, a szintézis, a harmónia is én vagyok — és ember a nevem. A mindenségből nem lehet engem kitörölni. El nem pusztít földrengés, háború, se világ vége, mert bennem a mindenség: én vagyok értelme, célja, magyarázata is én vagyok, logikám és dialektikám a világ rendje, s bár tudom, hogy meghalok, tagadja minden porcikám az elmúlást. Tagadom — nem mint a vakmerő keresztények, de tudom: okozat, egyben ok vagyok, s örökké élek. Hirtelen nyári zápor vonul a tájon át; amerre elvonult, ott már nem esik, ahová el nem ért, nem esik még. Ami volt — nincs, ami lesz — nincs. Valahol e két meghatározás között van — zuhog az eső. A tikkadt rög, a paskolt fű, magános fa, rét, rengeteg erdő olthatatlan szemját oltja, tenger árad — a mindenség elfér a pillanatban. Véges a végtelennek vélt idő, csak a pillanat, amely alig mérhető ringat biztos öbölként minden létezőt. A pillanatban folyik le minden folyamat, a pillanatban él az élet, benne sugárzik minden fény, *> és benne mozdul minden mozdulat. A mindenség ormán, a múlt s jövő között a pillanatban élek, mindenkor a lét legszélső határán, ebben a teljességben a tű hegyén. Ami kihullt a pillanatból, kihullt az eleven időből is, csak kallódó nyomát lelem a térben.