Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Dobos László: Hagyomány és folytonosság

egész életműre. Ahelyett, hogy az ötvenes évek leszűkített hagyomány értelmezése korrigálást nyert volna, a deformálás tovább folytatódott. Nem a kritikátlan „becsüljük, mert a mienk“ elvét hangsúlyozom, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy életművek részlet-hibáiból ne csináljunk kizárólagossági elvet, ami aztán ürügyül szolgálhat az elmarasztalásra és alapot szolgáltathat torz ítélet alkotásra. A nemzetek egymásközti viszonyában az irodalmi hagyomány nem képezhet ütköző pontot.

Az idén Jókai-napokat rendeztünk Komáromban. A Jókai-szobor felszabadulás utáni visszaállítása óta először került sor ilyen méretű tisztelgésre. Miért? Az ünnepség alatt és után figyeltem a résztvevők arcát; kiegyensúlyozottság és megelégedettség. Elhangzott egy beszéd, néhány szavalat, aztán koszorúkat, virágokat raktak a Jókai-szobor talapzatára. Nem éltette senki a negyvennyolcas szabadságharcot, nem lobogtattak nemzetiszín zászlókat sem, kokárdákat sem láttam a hajtókákba tűzve. Amit mondtak az emelvényről természetesen hangzott és az emberek is úgy értették, ahogy lehet, ahogy kellett; természetesen. Tulajdonképpen nem történt semmi különös. Azaz mégis. Az ünnepség külsőségein túlmenően egy vonással, nemes vonással gazdagabb lett az utca, a város, a környék arculata. Hány ilyen gazdagító mozzanattól fosztottuk meg magunkat az elmúlt évtizedben ?

Dél-Szlovákiának Nagykapostól a fővárosig alig van olyan kisvárosa, nagyobb falva, hegye, völgye, síkja, ami ne őrizné a múlt mindnyájunk számára értékes emlékét. Erdélyi János, Kazinczy, Tompa, Petőfi, Kálmán, Madách, Mikszáth, Móricz, Juhász Gyula stb. írók, zenészek, festők hosszú sora. Munkásmozgalmi forradalmárok, antifasiszták, ismert és névtelen hősök. Sírunk a kisvárosok jellegtelenségén és nem gondolunk arra, hogy a magunk hanyagsága és korlátoltsága teszi azzá. Csehország minden utcasarka beszélő múlt. Nálunk sem kevesebb az emlék, csupán megbecsülésünk kisebb.

Madách Imre halálának századik évfordulóját üljük. Egy már lezárt életmű kapcsán hibáról, sérelmekről, eltorzulásokról beszélünk. Sokak előtt ünneprontásnak tűnhet ez. Ügy érzem, mégsem az. Madách életművének közös ünneplése szocialista fejlődésünk magaslati pontja. Innen látható egy század, látható egy életmű máig érő időszerűsége.

Madách életművén két kérdés vonul végig. Az egyik: milyen lesz a haza sorsa. A másik; milyen lesz az emberiség fejlődése. Az ember tragédiája a második kérdésre próbál felelni. A negyvennyolcas szabadságharc bukása után a liberálisan gondolkodó Madách szembetalálja magát ezekkel a kérdésekkel. Van-e fejlődés? A forradalmak előbbre viszik-e az emberiség fejlődését? Egyáltalán milyen lesz az emberiség jövője? És a válasz? A válasz nem egyértelmű. A drámában Madách az emberiség haladására, jövőre vonatkozó igényét hangoztatja. A kétségbeeséssel, a káosszal, a pesszimizmussal az élet bizakodó erőit, nagy pozitívumait, az anyagot, a természet megnyugtató valóságát, a reményt, a küzdelmet szegezi szembe. Számunkra éppen ez teszi időszerűvé.

A Madách ünnepségekről látható egy század. De betekinthető a tegnap is. Erről a szellemi magaslatról áttekinthetők a közelmúlt hibái, félreértései és túlzásai is. Ez az ünnepség a tegnapi mulasztásokat egyenlíti és egyenlítheti. Mennél kisebb egy irodalom, annál inkább szembetűnőbbek belső fejlődésének eltorzulásai. Ez a kicsinység mindenkori tehertétele. Viszont ez a fejlődés könyörtelen ösztökélője is. A csehszlovákiai magyar irodalomban naponta érezzük; a bezárkózottság, halál. A szocialista egyetemességre irányuló törekvés; létkérdés. Visszafelé és előremutatóan is ez lehet a mérce; szocialista egyetemesség. Madáchot nemcsak a magyar irodalom ünnepli. Madách nemcsak a magyarirodalomé. Ez már nem szellemi expanzió. Ez már egy magas szintű szellemi kiegyenlítődés. Az irodalomtörténet nagy alakjainak egyedi, egy nemzet által történő birtoklása megszűnik. Egymás értékeinek kölcsönös és egyetemes megismerése felé haladunk. Ebben a folyamatban pedig az irodalmi múlt értékei nem elnyomják, hanem kiegészítik egymást. A város, a táj országgá nő az emberek gondolkodásában; az irodalmi múlt, az ősök szelleme és nagysága pedig nemzetek közkincsévé hatalmaskodik. A múlt értékei, hasonló törekvései és küzdelmei egyenlítik és kiegészítik egymást. Ezt műveli ez a mostani ünnepség is.