Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - DISPUTA - Tolvaj Bertalan: Gyermekirodalmunk
gató szájjal mondja a Mehemed és a törökök állandó rímeit: Volt egy török Mehemed, Sose látott tehenet. Nem is tudta Mehemed, Milyenek a tehenek. Egyszer aztán Mehemed ... Utána persze egy harsogó rokoni kacaj ...“ Magam is ezt az iskolát jártam ki, s ennek igazát saját bőrömön és fülemen tapasztaltam, mégpedig lányom fejlődésén keresztül. Most másodikos, de még szinte hetente leveszi a könyvespolcról az illusztrált Mehemedet és a vonzóan megfestett iciripiciri kis ökröket. Volt idő, hogy lefekvésre ez volt a saját altatója, illetve felkelésre a család ébresztője. A gyermekirodalom szempontjából hangsúlyoznunk kell továbbá azt a momentumot, hogy bár a kisiskolás gyermek egyre inkább az objektív világ felé fordul, még mindig erősen szuggesztív és érzelmi beállítottságú. Egy kilencéves kislány például „szép, vidám, szomorú, vicces, nevetséges írásokat“ szeretne olvasni. Az érzelmi beállítottsággal az ő esetében még nagyon számolnunk kell. Ezzel kapcsolatban megint Németh Lászlóra hivatkozom. Már említett írásában így emlékezik vissza gyermekei további olvasmányaira: „A következő költő-guvernánt Petőfi Sándor volt. Négy éve lehetett, Magda akkoriban tanult meg olvasni. — Látod ezt? Ezek Petőfi Sándor versei. Ö volt a legnagyobb magyar költő. Ö írta a Faluvégent, amit anyuka betanított neked. Ha egy kicsit nagyobb leszel, majd olvasok belőle. — Olvass most — kérte ó. Négy éneket olvastunk el a János vitézből... A harmadik ének végén felsóhajt: — Jaj, ez olyan szép — s a szeme fekete lesz attól, amit benne lát, a retinája mögött. Az olvasmányból kapott meleg megborzong benne, ahogy egy percre megállunk, s a szoba hűvösségében van megint. A negyedik ének végén valami dolgom akadt, elhíttak, látogató jött: már nem emlékszem. Magda ott maradt az utolsó versszakkal: „Ballagott, ballagott a halk éjszakában, Csak nehéz subája suhogott nyakában. Ö ugyan subáját gondolta nehéznek, Pedig a szíve volt oly nehéz szegénynek.“ Amikorra visszakerültem, még mindig ott gubbasztott a zöld díszmunka fölött, de már a hatodik énekkel, a rablótanyával gyötörte a betüzgetésben kivörösödött szemét s a nekizaklatott képzeletét... Petőfi Sándor költői egyeduralma igen soká, közel másfél évig tartott... — Én magam is támogattam ezt az egyeduralmat. Petőfi van olyan dajka, hogy minden életév találhat rajta elég színivalót. De a gyerek is jobb olvasó a felnőttnél: szívesen olvassa el ugyanazt tízszer, százszor; rájárt a versre, arra született, hogy klasszikusokat olvasson.“ Ismét saját tapasztalatommal egészítem ezt ki. Negyedikes korában a fiamnak is a János vitéz volt leglenyűgözőbb, s mindmáig talán egyetlen, könnyfakasztó olvasmánya. És itt érdemes kissé el is időznünk, mert a gyermekirodalom egyik legfontosabb elvi kérdéséről van szó. Annál a problémánál tartunk ugyanis, hogy bár a gyermek lénye ebben a korban .már kezd objektívabbá válni, de még mindig erősen érzelmi, szubjektív és szuggesztív beállítottságú. Ezt felismerve a gyermekirodalomnak a képzeletre erősen hatónak, erős befolyásúnaik kell lennie. Kézenfekvő a következtetés, hogy erre elsősorban a klasz- szikus irodalom alkalmas. Megintcsak Németh Lászlóra hivatkozom, akinek a gyerekei már ebben a korban Shokespearet olvasták és nézték a Nemzetiben. „Sok dolgukat tudom — írja — ami kárukra lett, de hogy ebből valami bajuk származott volna, nem vettem észre. A gyereknek, ha csak már korán kékharisnyává nem nevelték, vagy kell valami, vagy nem. Ha nem kell, otthagyja. Ha kell: talált valamit benne, ami neki való. Mi csak arra vigyázzunk, hogy amit talált, s amit még találhat (esetleg csak évek, évtizedek múlva), nemes legyen! Erre pedig mégiscsak a legnemesebb biztosíték: a lángész lehelete. Az ember klasz- szikusok olvasására születik, s egy ép gyerekiélek sokkal közelebb ül a költészet nagy forrásához, mint egy középiskolával denaturált felnőtt. Igenis, össze lehetne állítani remekművekből egy olyan könyvtárat, hogy a gyermek azokon jusson el a serdülésig." Azt hiszem, ezekből a megállapításokból az az igény következik, hogy a gyermeklapok sem lehetnek meg klasszikusok nélkül. Ez minálunk annál inkább nélkülözhetetlen, mivel csupán egyetlen, irodalmi jellegű magyar gyermeklapunk van, ezért nagyon okosan kell beosztanunk és felhasználnunk. Ne feledjük, hogy a Kis Építő harmincezer ipéldányban jelenik meg! A helyzet azonban az, hogy a legutóbbi három évfolyamban csak véletlenül akad egy- egy klasszikussá vált gyermekirodalmi örökség. Az 1960/61-es évfolyamban egy található: József Attila Altatója, a következő évfolyamban egy sor sem, az 1962/63-as évfolyamban is csak a 6. szám hátsó oldalán szerepel három Petőfi-versszak, ez is csak rejtvényként! Azt hiszem, ez édeskevés! Ha figyelembe vesszük, hogy az alapiskolák alsó tagozati olvasókönyveiben viszonylag kevés a klasszikus nemzeti irodalmi anyag, akkor szükségesnek látszik, hogy a Kis Építő minden száma közöljön legalább egy klasszikussá vált prózai anyagot és egy szinte kincset jelentő klasszikus gyermekverset. Ezzel némileg pótolnánk azt az űrt, amely gyermekeink irodalmi műveltségében — ismert oknál fogva — mindmáig megvan. De lehetséges-e csupán klasszikusokon nevelni a gyermeket és az ifjúságot ? Nem lehet. Klasszikusok nélkül sem lehet, de csak klasz- szikusokkal nem elégséges. Szükség van az élő írók műveire is, hiszen nélkülük nem tudjuk biztosítani a korkapcsolatot, a korélményt.
