Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Dobos László: Hagyomány és folytonosság
Dobos László H agyo m ci n ^folytonosság Évfordulókat ünnepiünk. Szónokiunk, koszorúzunk és meghajlással adózunk a holtak emlékének. A szemnek sok, a léleknek az értelemnek kevés ez a tiszteletadás. Ünnepelnünk kell és nem tudunk ünnepelni; száraz megemlékezéssé zsugorodik bennünk a tisztelgés. A tiszteletadás hőfoka és őszintesége külsőségekké rojtolódik érzéseinkben. Sokat ünnepiünk és mégis kevés az ünnep; kevés az igazi, a frázis nélküli, felelősséget és büszkeséget ébresztő meghajlás. Az évfordulók a múltat visszhangozzák bennünk. Visszhangozzák és rádöbbentenek nevekre, életművekre, nagy szellemek áldozatára és időszerűségére. Rádöbbentenek önmagunkra, múltunkra és jelenünkre, rádöbbentenék mulasztásainkra és adósságainkra. Rádöbbentenek felületességünkre és félszegségünk- re is. Irodalmunknak kevés a múltat idéző ünnepe. Seregiünk, fesztiválozunk, összejövünk, eszünk, iszunk és vitázunk is. Hosszan harangozunk aztán beülünk a nagyterem padjaiba és lelkesen zsivajgunk. Vitatjuk a történelmi közelmúltat, a népművészet helyzetét, magunkra vesszük a népművelés gondjait. „Meghallgatunk és tanácsolunk.“ Kilincselünk az iskolaszervezés és oktatás ügyében. Összegyűjtjük a népdalokat felkutatjuk a néptánc ősi motívumait. Sokszor az a benyomásom, hogy mi vagyunk a kulturális mindenesek. Gond-felhő szürkül a fejünk köré, s közben észre sem vesszük, hogy az irodalom művelésére már csak maradék erőnket fordíthatjuk. íróknak hisszük és valljuk magunkat, ,s magával az irodalommal, irodalmunk különböző területeivel aggasztóan keveset foglalkozunk. Sok felé ágazó érdeklődésünk legmostohább, legelhanyagoltabb területe az irodalmi hagyomány. Az irodalmi múltidő számunkra tabu, nagy tenger, amit csak alkalom adtán, évfordulók kényszere alatt veszünk szemügyre. A csehszlovákiai magyar irodalom harmadszori indulása óta közel másfél évtized telt el. Most döbbenünk rá, hogy az irodalmi fejlődés menetközben felvetődött kérdéseire nem válaszoltunk, illetve nem tudunk válaszolni. A feleleteket egyszerűen átugrottuk vagy elhallgattuk. Hézagokat, idő és térbeli hézagokat hagytunk magunk mögött. Az elmúlt hónapokban sokat vitáztunk a személyi kultusz káros hatásáról. Sajnos, a sematizmus nemcsak a jelen alkotó irodalmát kötötte meg, átszőtte az irodalmi hagyományról vallott nézeteinket is. így volt ez más nemzeti irodalmakban is, itt is kimutatható a múlt szektáns értelmezése. A különbség „csupán“ abban van, hogy míg a nemzeti irodalmak már jónéhány éve leszámoltak a hagyomány vonal eltorzult értelmezésével, a mi esetnünkben még ma is hat. Irodalmunk teljesebb kibontakozása érdekében a múltba vezető utakat is felül kell vizsgálnunk. A visszafelé megteendő út egyik legfontosabb állomása; az irodalmi múlt, az irodalmi folytonosság tisztázása. Igaz, írtunk és beszéltünk már erről, jelentek meg részlet tanulmányok is, de ez még mindig csak a kezdet. Ez még csak a szándék, az igény, a „kellene“ állapota. A vonulat, a vonulatok a máig vezető vonalak csak kúsza összevisszaságukban láthatók. Az irodalmi hagyományról alkotott nézeteink deformáltak. Mi okozta ezt az eltorzulást? Legfontosabb tényezőkként említhetjük; az ötvenes évek közvetlen történelmi hátterét, az irodalompolitika túlzásait és nem utolsó sorban a költészetben dominánssá váló csoport magatartását. Az ötvenes évek fiatal költőinek meghatározó jellemvonása a forradalmi élet
