Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Dobos László: Hagyomány és folytonosság

érzés. Forradalmi változásokat éltünk, forradalmi életérzést sugallt a kor. E forradalmiság sajátos tartalmú; fiatal költőink nem voltak részesei a munkás- mozgalom küzdelmeinek, nem vehették ki részüket az antifasizmus szellemi ellenállásában, s nem vettek részt a fegyveres felkelésben sem. A forradalmiság érzését így nem a harc, hanem a szociális változások felett érzett öröm hevítette. Számunkra a múlt; szolgasors. A jelen; a felszabadultság és győzelem érzését jelentette. Ebből adódik költészetük és magatartásuk két alapvonása a lelkesedés és a radikalizmus.

Az irodalomba lépő új nemzedék első mozdulata szükségszerűen helyzetének tisztaságára irányul. Tisztázza elődeihez és kortársaihoz való viszonyát. Folytonosságot tagad vagy épít. Ez minden esetben bonyolult és összetett feladat. Az irodalmi folytonosság tisztázása az ötvenes évek nemzedékét is várta. Sajnos, felkészületlenségénél és hiányos műveltségénél fogva képtelen volt megnyugtatóan tisztázni a múlt hagyomány kérdését.

Figyelemmel kísérhettük költőink őskeresését, az alkati, vagy magatartásbéli rokonítás szándékát. Verseket és ciklusokat említhetnénk, amelyekben Csokonaitól kezdődően, Petőfi, Arany, Ady impulzusok mutathatók ki. Ősöket választottunk, ősökre hivatkoztunk, ősöket idéztünk. Valaki ösztönösen, valaki tudatosan tette ezt. Forradalmiságunk jegyében forradalmi ősök nevét írtuk a zászlókra. Távoli forradalmárokét, s közben a közeliekről, a tegnapiakról alig vagy egyáltalán nem vettünk tudomást. Viszonyunk a múlt irodalmi örökségéhez így lett ösztönös, hézagos és kizárólagos. A hagyatékot apró mozzanataiban és nem egészében láttuk. Gondolatban híd ívet képzeltünk és alkottunk; a jelent összekötöttük a távoli múlttal. Azonban a tényleges híd nem épült fel és máig sincs meg. Bennünk nincs meg a híd. Vannak egymást vonzó pólusok és létezik e pólusok kôžôtti távolság. Az ősökre rátapintottunk, ráéreztünk, ahelyett, hogy figyelő szemmel a vonulatokat, a máig érő vonalak útját és értékét kutattuk volna.

Éreztette hatását forradalmi lelkesedésünk árnyoldala; a fiatalság kegyetlensége. Lebecsültük az „öregeket“. Nem éreztük jelenlétük szükségét és fontosságát. Lekicsinyeltük az élőket, s ugyanezt tettük a holtakkal is. Forradalmiak, radikálisak voltunk, ébereknek és hősöknek hittük magunkat, s csak későn vettük észre, hogy az irodalmi közelmúlt széles országútját keskenyke ösvénnyé szűkítettük magunk mögött. Leszűkítettük a múltat, kizárólagossá tettünk neveket és műveket. Betömtük vagy legalábbis azt hittük, hogy meggondolatlanságunkkal és felületességünkkel elrekeszthetjük örökké bugyogó források útját.

Az ötvenes évek induló költészetében a népi-forradalmiság, és nagyrészt sematikus formában megnyilvánuló népi-realizmus hangja rezonált. Szektánsan értelmezett forradalmiságunk jegyében húztuk meg a vonalat a múltba vezetve visszafelé. A folytonosság fogalmát leegyszerűsítettük. így az előző kórszakok kommunista, antifasiszta, haladó hagyatékával és törekvéseivel képtelenek voltunk közvetlen kapcsolatot teremteni.

Az irodalmi múltidő értelmezésének ez volt az első szakasza.

Az ötvenes évek közepére a nemzeti irodalmakban általában tisztázódik a forradalmi és haladó hagyomány viszonya. A forradalmi szempont kizárólagosságát felváltja iaz irodalmi folyamat tárgyilagosabb vizsgálata. Oj szempontokkal bővül a világirodalom értékelése is. Érvényét veszti az a tarthatatlan elv, mely szerint a világirodalom nem egyéb, mint a realista-antirealista erők harca. Ennek alapján tisztázódhatnának a dolgok a mi irodalmunkban is. Igazíthatnánk az előző fél évtized torzulásain és hibáin. Sajnos, nem ez következik.

Feléled a magyar irodalom klasszikus hagyományaival szemben támasztott bizalmatlanság. Míg az egyik oldalon megismerhetjük és sajátunkká tehetjük a cseh és szlovák irodalom kiemelkedő alakjainak életművét, nemzeti hagyományainkat korlátozás éri. Nem lehet és nem szabad lebecsülnünk a más nemzethez tartozók érzékenységét. Viszont éppúgy nem engedhetjük meg azt. sem, hogy verssorokat, strófákat, esetleg egész költeményeket a korból, összefüggéséből kiszakítva bíráljunk el. A múlt hagyományát nem fogadhatjuk el maradéktalanul és kritikátlanul. Azonban szerintem az is járhatatlan út, amely a hézagok, a problematikus részletek alapján a bizalmatlanság árnyékát veti az