Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - L. Kiss Ibolya: A pozsonyi Vízikaszárnya börtönében

S a költő figyelt.

Láztól fűtött, beteg tüdejű testében hangosan lüktettek az erek, rendetlenül működő szíve hangosan kalapált.

— Haliga!

— Halig a!

Az Ür hangja szólt feléje, egy földöntúli szózat, melyet azonnal rögtön le kellett írnia.

Remegő kézzel nyúlt kovakője után s tüzet csiholt... Papírt, irónt keresett elő ruhájából s írni kezdte a sugallt sorokat:

S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd,

„Karod erős, szíved emelkedett,

Végtelen a tér, mely munkára hív,

Csak ezt kövesd!“

A papírlapot reggel az őr elöl elrejtette. De másnap éjjel tovább formálódott benne a képzelet. S egyszerre hatalmas fényességgel, mint ködgomolyból a f€íl- sugárzó nap: kibontakozott benne a Gondolat...

A fogamzás megtörtént. S már tudta, érezte, hogy alkotni fog.

„Én végtelen időtől terveztem,

S már bennem élt, mi mostan létesült."

De világra még nem hozta.

Még nem telt be szenvedéseinek mértéke, még nem verte meg eléggé a sors, hogy sóhajból, könnyekből, átvirrasztott éjszakák töprengéseiből megszülethes- sék a Mü: „Az Ember tragédiája“, amelynek csírája ott fogamzott meg lelkében, a pozsonyi Vízikaszárnya penészes falú börtönében.

Csont váry Tivadar: Selmecbánya látképe