Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - L. Kiss Ibolya: A pozsonyi Vízikaszárnya börtönében
Egy pillanatig mintha lábai megtagadták volna az engedelmességet, de aztán megindult. Az ajtóból mégegyszer visszanézett. A szeme száraz volt, arca halott halvány. — Erzsi! Csókold meg helyettem a gyermekeinket. Viseld gondjukat s légy erős, ne sírj. Jóra fordul minden! Aztán láncravert alakját elnyelte az augusztusi éjjel... Künn a messzeségben villám szelte át a menny sötét kárpitját. Megdördült rz ég s dübörgő haragja elnyomta a távolodó kocsi nyikorgását... Erzsi leszaladt az útra s nézte, nézte a kocsi imbolygó lámpását, míg a hirtelen meg eredt zápor el nem mosta szeme elöl a kocsilámpa messze integető lángját. A pozsonyi Vízikaszámya börtönüregei dohosak, sötétek voltak. Falán a talajból felszívódott nedvesség kivirágoztatta a penészt és salétromból táplálkozó rózsákat rajzolt a durva malterú falakra. A cellát csend töltötte ki, bénító hang- talanság, mely bevette magát a. tétlenségben legyöngült rab agyába s pattanásig feszítette az idegszálait. Az első napok sóvárgott nyugalma kriptaszerű csendjével a második héten már-már örjítőleg hatott... Vigaszt csak a hazulról kapott levelek nyújtottak, az ismert kedves betűk, melyeket otthon vetettek papírra, ahol „szebben fénylik a nap sugára, s lágyabb a szellő suttogása“ ... A levelek ám ritkán jöttek s hetekbe telt, míg kikézbesítették őket. S ebben a bizonytalan várakozásban felébredt lelkében a kétkedés: a kedves már elfelejtette volna a börtönlakót? Vagy betegek otthon? Olyat írtak, amit a cenzor megsemmisített ? Madách a börtönben köhécselni kezdett. Testileg legyengült s rendetlenül lüktető szíve gyakran riasztotta fel álmából. Ilyenkor megrettenve ült fel a fekhelyül szolgáló szalmazsákján s révedezve nézett szét- a kietlen cellában. Kérdéseket intézett önmagához s megkezdődött a lelkét gyötrő, kínos tépelődés. Mi célja van a földi életnek, ha szenvedni kell szinte szakadatlan ? ... Mi lesz a sorsa az emberiségnek, ha a jó mindig alul marad s diadalmat ül a földön a csalárdság s mindaz, ami gonosz? Oh, hányszor tette fel a kérdéseket a kietlen éjszakákon, de feleletet senkitől se kapott... Hallgattak a falak, a szürke penészvirágok s az ablak megrozsdásodott rácsa. S hallgatott maga az éj is, csak az ő agysejtjei dolgoztak szüntelenül. Néha úgy rémlett, mintha látomása lenne. Egy éjjel a felhők mögül előbukkanó hold beszórta cellájába ezüstös sugarát. A fény az arcába kúszott s felriasztotta szendergő álmából. Lassan nyitotta fel álmosságtól még nehéz pilláit s tekintete a salétromos falra esett, melyen a holdsugárból szőtt fényre, különös árny vetítette rajzát. Mintha egy férfi alakja bontakozott volna ki szeme előtt. Vagy a hold előtt elsuhanó felhő játéka volna ez? Nézte, nézte az emberi formájú árnyalakot, mely az ősembert, Ädámot juttatta eszébe. S az... az az imbolygó alak mellette. Asszonyitest formájú? Vagy ellibbenő felhő? Behúnyta szemét s próbált elaludni, de képzelete újra alkotta agyába a hold- sugárból-felhőjátékbói szőtt álomképet s most már világosabban látta az ősembert: Ädámot... Reggel az őr durva ébresztésére szétfoszlott az éjjel álmodott kép s a most született nappal, ismét kezdődött a kínzásnak beillő vallatás. S mert most sem árulta el bujdosó barátja szökési tervét: büntetésből ablaktalan szűk odúba vetették, melynek falairól cseppekben gördült alá a nedvesség. Üj lakása fénytelen volt. Levegője folytogatóan nehéz, de a naptalan hely éjszakánként benépesedett álomképekkel. S Madách álmodott ___ A költő szíve maga körül egy szebb, ragyogóbb világot teremtett. A koronázó város felett egy éjszaka vihar zúgott tova. Morajló hangja letompult a börtönfalak között s bent a cellában már láthatatlan kórusként zengett. Csak figyelni kellett, csak hallgatni és szívébe zárni az égi hangokat...
