Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - L. Kiss Ibolya: A pozsonyi Vízikaszárnya börtönében

Madách letette kezéből a könyvet s az órához lépett, hogy a zsinóron csüngő kulccsal felhúzza újra, mikor a nyitott ablakon át, kiabálás, jövés-menés, ajtócsapkodás zaja hallatszott. A sötét udvart fénysáv szelte át, lobogó fény cikázott a bokrok között tova, mintha egy meggyújtott fáklya lángja lenne... Pillanatok alatt az ablaknál termett.

— Mi az ? Mi történik ott ?... Ki járkál a kertben ?

Ebben a pillanatban kicsapódott a tornácra vezető ajtó. Négy katona, egy civilruhás férfi lépett a szobába. Utánuk döbbent, sápadt arccal megjelent a gazda, mögötte pár, hűséges, vén béres szorongott.

Erzsi felsikoltott.

Hangja kizúgott az augusztusi éjbe, s a szobábalépők egy pillanatra tétován megálltak.

Aztán a csoportból kivált a civilruhás, s tört magyarsággal fennhangon megszólalt.

— Madách Imre vármegyei biztost, birtokost keressük.

— Én vagyok ... És ön kicsoda ?

— Hogy én? — meglepettve nézett a jövevény Madáchra. — Én Kratochwil Jeromos, állammegbízott vagyok.

— Hát akkor Kratochwil Jeromos úr, vegye le házamban fejéről a kalapot.

A bőrkamáslis ember egy pillanatig habozott, de aztán tekintete az Erzsiével

találkozott s most hirtelen mozdulattal kalapot emelt. Aztán Madách felé fordult.

— Önt a törvény nevében letartóztatom.

Madách tiltakozó mozdulatot tett.

— Mint törvénytismerő és tisztelő állampolgár kérdem: milyen jogalapon akar letartóztatni?

— Tudomásunkra jutott, hogy ön paróczai birtokán az uralkodóház ellenségét rejtegette, a rebellis Kossuth szárnysegédét.

— Nem igaz! — sikoltotta Erzsi. — Kitalált mese! A mi erdészünk jellemes, rendes ember. Nem is idevaló ... cseh.

A bőrkamáslis gúnyosan nevetett.

— Cseh??? Azt állítják, hogy cseh? Nos én azt a cseh erdészt a losonci vásáron megszólítottam csehül. S a saját anyanyelvén nem értett egy szót sem...

— Oh, ... erre nem számítottam — suttogta Madách s lehajtotta fejét.

— Hát vallassák a vadászt! — kiáltotta magából kikelve Erzsi. — Mi közünk van az alkalmazottaink magánéletéhez? Paroczán keressék, s nem itt nálunk, Csesztvén!

— Ha ott lenne ... De eltűnt... Üres a vadászlak.

— Hál’ istennek! — tört ki a megkönnyebbülés sóhaja Madáchból s úgy érezte, hogy a nyomasztó érzéstől, mely hetek óta a lelkén feküdt, most megszabadult.

— Vorwärts!... Vasraverni!

Hiába zokogott Erzsi, hiába borultak térdre a béresek, hasztalan tördelte kezét a gazda — bilincs került Madách csuklójára, súlyos, izmot sorvasztó lánc, melynek csörgése olyan volt, mint a kripta zárjában megforduló kulcs csikorgása s hangja még évek múlva is a fülükbe csengett. Erzsi lábai rogyadoztak. Érezte, hogy elsötétül körülötte a világ s ő valami feneketlen mélységbe zuhan. Zuhan ... zuhan... s nem bír megállani, a mélység örvényszerű mozgással húzza le magához.

Valaki vizet öntött a szájába s erre magára eszmélt. Az első gondolata az volt, hogy „Emi“ — ahogy becézte a férjét — megcsalta. Elárulta egy idegenért, feláldozta boldogságukat s most itt hagyja őt két kicsi gyermekével s az eljövendő harmadikkal.

Ráborult az ajtófélfára s testét magrázta a belülről kitörő kétségbeesés.

— Emi — zokogta. — Emi, hát elhagysz?... Én hittem neked, hogy nincs közöttünk titok.... hogy őszinte vagy hozzám... s most... itt hagysz, elmégy s én egyedül maradok, rettenetesen egyedül.

Madách hozzá akart lépni, hogy csókjaival szárítsa fel a neki oly drága arcon végigpergő könnyeket, de a fegyveresek közéjük álltak és tuszkolták kifelé.