Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - L. Kiss Ibolya: A pozsonyi Vízikaszárnya börtönében
a pozsonyi L. Kiss Ibolya Madách az íróasztala mellett ült, s gondterhelten rótta a sorokat. Nem verset írt — óh azzal már régen felhagyott — számadást készített a gazdaságáról. De hiába számított, töprengett órákon keresztül, a számadás végén ott sötétlett mindig mint fekete „memento“ a rettegett mínusz. Hiába, a csesztvei föld mostoha volt hozzá. Az állatokba is métely ütött, a szőlőt meg kikezdte a peronoszpóra... De azért nem esett kétségbe. Kiszámította, hogyha jövőre jobban ad a búza és felhízik a jószág, be lehet hozni még az ezévi hiányt. De takarékoskodni kell még jobban, mint eddig, ámbár az elkerülhetetlen kiadásoknak is szinte krajcárosan utána számolt mindig. A saját személyére keveset költött, ruháját falusi szabóval varratta, csizmáira patkót szegeztetett s könyveken kívül másra alig adott ki pénzt... Erzsi, az más. Ő szerette a selymet, a tollas kalapot — dehát szép képhez szép keret is Illik — s ha úgy örül a divatos ruháknak, hát üsse kő, teljék benne kedve! . . . Az előirányzott költségvetéshez beírt egy nagyobb, kerek összeget Erzsi ruhái számára. A feleség meg mintha megérezte volna, hogy férjének feléje száll a gondolata, bejött a szobába. Hosszú, bőven omló háziruhát viselt, mely sejtetni engedte érett, telt szépségét. Könnyedén lépkedett, a gyermek, melyet a szíve alatt érlelt, még nem formátlanította el alakját. Ideges és türelmetlen volt, gyakran fakadt oktalan sírásra. Szeme alá sötét karikát vontak az álmatlanul töltött éjszakák s az állandó rosszullét. Most a mozdulatlan, fülledt levegő fullasztotta. Aléltan dőlt le az íróasztal melletti díványra. — Aladár már alszik? — kérdezte Madách. — Kifáradt a sok hancúrozásban. Jolánkával egész nap szaladgáltak. Alig tettem ágyba őket, már is elaludtak... De azért az órát felhúzhatnád, tudod, én is szeretem hallgatni. Madách elmosolyodott, felhúzta a szerkezetet, s az óra muzsikálni kezdett.. . Csengett-bongott finom ezüst hangja, Erzsi behúnyta a szemét úgy hallgatta,, Madách meg őt nézte. Észrevette, hogy szempillái alól könny szivárog elő. — Miért sírsz? — kérdezte aggódva s figyelte az arcát. — Nem tudom miért, de olyan bánatos vagyok ma. Okom sincs rá, s mégis folyton elérzékenyedem. Talán .. . Talán előérzet ez, rettegés az elkövetkezőktől, mert lehet, hogy megfogok halni... Igen, a harmadik gyermekünk meglásd, bánat között kerül a világra. Vagy én halok meg, vagy veled történik valami s ez a szomorú gondolat nem hagy nyugton. Részvéttel simogatta meg felesége könnyáztatta arcát s hogy megvigasztalja, leszedett a könyvespolcról egy könyvet, s elkezdett abból hangosan olvasni. Erzsi behúnyt szemekkel hallgatta férje mélyzengésű hangját, amikor egyszerre összerázkódott. A zenélő óra váratlanul megállt. Elhallgatott a muzsikálásban, a mutatói nem haladtak tovább, csak álltak mozdulatlanul, mint a végzet két, felemelt karja. vízikaszárnya börtönében
