Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Radó György: Mit mond a mű?

csupán a második rész végén dől el. A népszerű első rész önmagában csonka, Faust drámájaként kezdődik és Margarete drámájaként ér véget, legfeljebb opera-librettóként állja meg a helyét. A második rész viszont a korabeli politikai és irodalmi vitákra utaló betűtenger, mely csak hosszas tanulmány, magyarázatok segítségével érthető és élvezhető. A Faust költői és filozófiai gazdagsága tehát valójában túltelített. Áttekinthetetlen bőség — „embarras de richesse“ —, s a poézisban és gondolatokban nálánál szegényebb magyar művet éppen áttekinthetősége, rendezettsége teszi lenyűgözően élvezhetővé, ez a rendezettség, áttekinthetőség segítette hozzá, hogy mindnyájunk szívébe és emlékezetébe vésődjék.

Szimmétriája a legnagyobb festőművészek klasszikus vásznaira emlékeztet. Az Úristen képviselte örök törvényszerűség az első és az utolsó színben, majd az elsőtől előre, az utolsótól pedig hátrafelé haladva a szimmétrikus párok: két bibliai szín (a paradicsomban és a paradicsomon kívül ellenpárja a természettudományos fantasztikus (az űrrepülés és a kihűlő föld) a darab vége felé. Az egyiptomi szín esztelen zsarnokságának ellenpárja a falanszter racionalista zsarnoksága. Előlről-hátulról, most a „polgári demokrácia“ két színe következik: az ókori Athénben és a modern Londonban. A prágai színt kettévágja a párizsi „álom. az álomban“: második felének, mint a tudomány, az ész jelenetének ellenpárja a római szín kéjhajhászó dőzsölése, míg az első prágai szín a mű közepén ellenpár nélkül áll, hiszen önmagában befejezetlen. Bizánc és Párizs két, romantikájában csalódást keltő korszak színtere.

De abban is a klasszikus festményekre emlékeztet Az ember tragédiája, hogy alkotója reávetítette önmagát, saját töprengéseit, vágyait, örömeit és csalódásait, saját környezetét is. Említettük már, hogy az életrajz-kutatók Luciferben gyakran Szontagh Pálra ismernek, de ugyanígy ismerik fel Évában is a „Lidérckét“, sőt Madách életének többi női szereplőjét is.

Ha pedig a hegeli dialektika értelmében haladunk végig a történelmi színeken, akkor a klasszikus festmény helyén matematikai pontossággal felépített jelenetsorozatot látunk: az egyiptomi szín „autokrácia" tézisének antitézise az athéni szín „demokrácia“-ja, a kettő szintézisének, a „közéleti eszme-nek antitézise a római szín „egyéni öncélúság"-a, s az így jelentkező tézis antitézise a bizánci szín „vallásos hit“ eszméje, ezé a prágai szín „tudomány" eszméje, s az eddigi kötöttségekből összeálló szintézissel szemben a párizsi színben a „szabadság“ eszméje jelentkezik antitézisként. Madách korában a XIX. század második felében már látható volt, hogy a „tudomány" és a „szabadság“ aufklärista szintézisének a tőkés szabadverseny a következménye és egyben antitézise, amely után viszont a falanszter elgépiesedett társadalma áll majd elő — Madách fantáziájában — antitézisként. A Földünk adottságait végletekig kiaknázó társadalmak antitéziseként repíti következő színében Ádámját az űrbe; s hogy a Föld, amely nem engedi magától végleg elszakadni fiát, végül is kihűlve, megszűnik fiának otthona lenni, ez az utolsó, a legtragikusabb antitézis; mint keleti zenék záróakkordja, befejezetlenül, kérdő hangsúllyal válasz nélkül csengene, ha Madách nem zárná le a kezdetre vissza s az egész útra előre mutató XV. színnel.

És most kell felvetnünk a kérdést: pesszimista-e Az ember tragédiája?

Egy mű pesszimizmusát végső soron hatása dönti el: mit érzünk elolvasása, végig- nézése, meghallgatása után.

A változástól idegenkedő, a világot megmerevíteni kívánó, konzervatív embert Madách drámai költeménye lesújtja azzal, hogy az eszmék és társadalmi rendszerek születését és halálát, a fejlődést, a mozgást, a panta rhei-t hirdeti, az örök elégedetlenséget állítja be a világ mozgató erejének. Aki azonban ennek az örök fejlődésnek, a tudományos és társadalmi haladásnak a híve, azt felemelő érzéssel tölti el: ha könyvben, színpadról vagy rádióból végigélvezte, úgy érzi, hogy segítségével ismerője, részese lett a világ nagy törvényeinek. Nemcsak fülében, hanem gondolataiban, sőt érzéseiben is sokáig visszhangzik a „küzdj és bízva bízzál“.

Nem optimista e mű olyan értelemben, hogy derűvel, mosollyal töltené el közönségét, dehát műfajához, a címében kifejezett tragédiához nem is illenék a vígjátéki optimizmus. Mint tragédiának, optimizmusa az antipesszimizmus, ennek jegyében íródott és így hat.

Ennek jegyében íródott: a zárkózott lelkületű, beteges testű, sok csapástól sújtott költő, kire saját élete és nemzetének sorsa rá akarja kényszeríteni a kétségbeesést, az öngyilkos sötétenlátást, élete főművében és annak minden egyes részdrámájában