Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Radó György: Mit mond a mű?

(hiszen minden szín egy-egy külön dráma) elszántan, tudatának és érzéseinek teljes latbavetésével küzd a kétségbeesés, a pesszimizmus ellen. A mű szerkezetében a tragikum elemét éppen ez képviseli, hogy a részdrámákban a hős mindig alul marad, az ismertből az ismeretlenbe, a csalódásból a reménybe kénytelen menekülni (ezt Lucifer meg is mondja Ädám történelmi útjának küszöbén: „... egy kicsiny sugárt adok, mely bíztat and, hogy csalfa tünemény egész látás — se sugár a remény“).

Az olvasó (nézq, hallgató) megtisztulása, a katarzis, a haladó olvasó felemelő érzése, a mű antipesszimista hatása a végkifejletben, a szerkezeti teljességben érvényesül: a Lucifer képviselte kétségbeejtés és az Ädám képviselte feltörekvés döntő összecsapásában. Ennek során az utóbbi kerekedik felül, mégpedig Ädám belső adottságainál fogva: Éva csak segíti, az égi szózat csak summázza ezt, az Ädámban lüktető, a mű egészéből áradó antipesszimizmust, mely a haladó olvasót megrendítő erővel emeli fel.

Madách Imre nemcsak felgyülemlett tapasztalatait, érzéseit és akaraterejét adta bele életének ebbe a főművébe, s nemcsak önmagát, környezetét festette oda a nagy vászonra, hanem addigi alkotását, költőszívének addig megszólalt, papírra vetett hangjait is rááldozta: a filológusok kimutatták, hogy korábbi műveinek legszebb, odaillő részeit változatlanul vagy a kellő változtatással beleépítette Az ember tragédiájá-'oa. Minden más csak előkészület volt, hogy megvívhassa nagy harcát a mindenfelől reá zúduló csapások, a pesszimizmus ellen.

Igen, ott küzd, tekereg hétfejű sárkányként ez a pesszimizmus a nagy mű részdrámáiban — de egyszeriben vereséget szenved, értelmét veszti a végső nagy kicsengésben. Az olvasó ekkor megérti, hogy a részdrámák mindegyike csonka, lezáratlan. Ez ismét a mesteri szerkezetet dicséri: a részdrámák csak építőelemei — bár nélkülözhetetlen, de mégis csak alárendelt elemei — a mű egészének.

S éppen a mű nagyságát bizonyítja az is, hogy mindezek ellenére annyit vitatkoznak és fognak is vitatkozni arról: pesszimista-e vagy optimista. A világirodalom nagy alkotásait szokták ennyit magyarázni és — félremagyarázni, torzítani is, a legellentétesebb irányokban. Az ember tragédiájá-ra már rámondták azt is, hogy istengyalázó, mert a sátán pökhendiségét szólaltatja meg, és nevezték reakciósnak is, mert a harmincas években élte reneszánszát. A cári Oroszországban a bizánci színt a pravoszláv egyház sérelmének érezték s a fordító Rómába helyezte át, a pátriárkából pápát csinált, a náci Németországban pedig a falanszter-szín díszleteire cirilbetűs feliratokat hamisítottak.

E félremagyarázásokkal, torzításokkal szemben a kiváló irodalomtörténészek és filológusok egész sora védte meg, fejtette ki a mű igazi értelmét, s maga a drámai költemény bel- és külföldön sok kiadásban, fordításban és előadásban harcolt a haladásért, a pesszimizmus ellen. Ez azonban már sikerének krónikájára tartozik.

A siker

Az ember tragédiájd-nuk 1861 óta átlag minden második évben megjelent magyar nyelvű és kb. kétszer annyi idegen nyelvű kiadása.

A hazai kiadások történetében egyaránt találkozunk illusztrált díszkiadásokkal, a tudományos kutatás igényeit szolgáló magyarázatos kötetekkel és az olvasótömegeknek szánt olcsó füzetekkel.

Színpadi ősbemutatója 1883. szeptember 21-én volt a budapesti Nemzeti Színházban, 1963-ban került sor az ezredik nemzetiszínházi előadásra, s a közbeeső hatvan év folyamán előadták minden korszerű irányzat stílusának megfelelő díszletekkel, látványos pompával és puritán egyszerűséggel, szabadtéren, kamaraszínpadon és oratórium- szérűén, rendezéseihez olyan nevek fűződnek, mint Paulay Ede, Hevesi Sándor, Németh Antal, Hont Ferenc és Horváth Árpád, az Ädám, Éva, Lucifer szerepét megelevenítő r.agy magyar színészek felsorolására pedig nincs is helyünk.

Illusztrációi közül máig is újra meg újra kiadják Zichy Mihály alkotásait.

A keletkezésével és felépítésével kapcsolatos adatokat Palágyi Menyhért és Morvay Győző gyűjtötte össze legalaposabban, tudományos és művészi elemzőinek, kiváló irodalomtörténészeinknek hosszú névsorából kiemeljük Voinovich Géza, Mohácsi Jenő, Barta János, Waldapfel József és Sőtér István nevét. Az ő műveik nagy segítséget nyújtottak jelen vázlatunk összeállításánál.