Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Valentin Beniak: Madáchot fordítottam
Valentin Beniak Madáchot fordítottam Madách Imre, ez a szlovákiai földben és népében mélyen gyökeredző nógrádi magyar nemes, ez a nagyműveltségű ember darabos magyarságával —, melyet Arany János, az egyik legnagyobb magyar költő csiszolt, — száz esztendeje olyan művet alkotott, amely a magyar —, sőt a világirodalom legszebb kincsei közé tartozik. Azonban mivel Az ember tragédiájának pillérje nem a forma, hanem a költőien tömény gondolat, a nyelv patinája egyáltalán nem árt a műnek, sőt szinte biblikus fennköltségű mondanivalója úgy domborodik elő, hogy ezt a pergő idő porrétege sem tudja befedni. Az ember tragédiájának fémjele nem az idő, amelyben alkották, mert annak föléje emelkedett, s azt az emberi lét örök korába és annak történelmi szerepébe hidalja át. Kételkedő és az életben csalódott ember értelméből és szívéből fakadt, aki azonban nem ismeri a szenvelgő borulását, a wertheri sóhajt és keservet, de a fény és árnyék villódzásán keresztül tekintetét a sötétség velejébe fúrja, hogy kutassa és megismerje az ember létének értelmét, mialatt önmagával végzi számadását. Madách, az ember és Ädám, az ember nem szerény és nem tántorodik meg, amikor botladozik és az első csapások érik, nem alázkodik meg s opportunista módján nem vallja: ignorámus et ignorabimus. Madáchot, az embert nem a művét ihlető egyéni tragédiája fűti már, de Ädámnak, az embernek atomjává és idegjévé válik, alfától az ómegáig követi a korokon át, hol az ezredévek csak egy szakaszt jelentenek, átéli vele felmagasztosulását és egyre sötétebbé és reménytelenebbé váló bukását végül is felismeri: az út nem vezet tovább és határoznia kell, mit tegyen. Adva van a gondtalan paradicsomi boldogság számára teremtett ember, oldalán élettársával Évával, azonban mivel szabad akarattal rendelkezik, ennél többet akar. Megízleli a tudás fájának gyümölcsét s amikor a halhatatlanság fájának gyümölcsébe is bele akar harapni, hogy örökifjú és örök életű legyen, kegyvesztett lesz és kiűzetik a paradicsomból. Adva van az ember a végzetes bukás után oldalán sugalmazójával a dolgában oly biztos Luciferrel, aki „világodat megfogja dönteni“ — meg akarja dönteni, hogy bizonyítsa a teremtő gyatraságát, aki a világot s benne az embert ezt a hihetetlenül gyenge lényt megalkotta. Ädám azonban nem akar a semmi és a tagadás könnyű zsákmánya lenni. Büszkén veszi tudomásul, hogy elbukott, magára maradt, saját testi és lelki erejére van utalva. Felméri ezeket az erőket, rájön korlátaira s mivel rejtély rejtély után halmozódik fel előtte, a remény számára igen szűk sugárrá apad. Akaratereje azonban kötetlen és korlátlan, mindent tudni akar s ezért szenvedéllyel és makacsul kényszeríti és sürgeti Lucifert, hogy teljesítse adott szavát, tárja föl az ismeretien világot, vigye át az akadályokon és szabadítsa meg béklyóitól, melyeket maga levetni nem tud, mert a föld porához kötik és végül, hogy tegye lehetővé a bepillantást a jövőben „hadd lássam“ — úgy mond — „miért küzdők, mit szenvedek“. S e tagadás ősi szelleme, amely mint az árnyék követi segítője és gúnyos sugalmazója lesz, makacsul kiséri őt az emberiség korszakain keresztül, hogy bebizo
