Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Jean Russelot: Madáchot fordítottam

vagy — Hugo óta — három egyenlő csoportra tagozódik, addig a francia tíz szótagú verssorban a cezúra vagy a negyedik, vagy az ötödik, vagy a hatodik szótag után tehető. Még tovább menve, a dekaszillabus sormetszésének egy más lehetőségére is gondoltam, amelyből Frangois Villon, Louise Lábé és Paul Valéry — mindegyik a maga módján— csodálatos hatásokat tudtak kihozni. Miért ne lehetne megkísérelni a 3—7-es és 7—3-as sormetszést, amivel a kombinációk száma ötre emelkedne, s ha számba vesszük a visszhangok kölcsönhatását egy hétszótagú csoport csak akkor hasonulhat a szereplők megszólaltató egyéniséghez, ha meg van duplázva, háromszorozva, négyszerezve és így tovább, egy más — vagy több más — azonos számú csoporttal. Ha ezt elég hosszan űzzük, a ráolvasó nyomatékossággal, elérhető a rímek hiányának elkendőzése, ami a mintaképem által művelt jambus megközelítőjét adhatja (színén vagy fonákján: 3—7-es, vagy 7—3-as).

Végezetül egy további ötletem támadt, amikor kemény csatározásba kezdtem Gara Lászlóval és nem kevésbé önmag ammal, hogy Az ember tragédiájá-nak verses átültetéséből egy szépveretű, jól árnyalt szöveg formálódjék, nem pedig egy füzfasípos iskolai dolgozat, mindenképp megőrizve annak költői arculatát az esetleges francia néző szeme, vagy inkább füle számára. Az ötlettel Wagnernek vagyok adósa, aki a Tetrálógia minden főhősét egy zenei témával ruházta fel, amely csak annak sajátja, ezzel jelentősen elkülönítve a jellemeket és magát a műalkotást is. Miért ne adnék, gondoltam, Az ember tragédiája minden főbb személyiségének egy, a lelki alkatához formált ritmikus nyelvezetet, melyet csak ő használna? Hogy az ismétlődő 7-esek, a 7—3-as vagy a 3—7-es Lucifert illeti meg, az mindjárt világos volt. Vajon a heptaszillabus nem sántító-e, és hogy semmit se hagyjunk ki, elég szúrós, ingerlő, lázadozó és ördögi? Ha a táncos ritmusú, vidám és kecses 5—5-ös nagyonis illett az első, és egyes más képek elég kicsinyes és könnyed Évájához, már nem felelt meg olyan jól a Piramisok képe és a Falanszter kép tragikus Évájának. Ami a telt és szolid ritmusú 6—4-est illeti, — kerek bázison négyzetes tönk, — biztos voltam-e abban, hogy az állandóan feszült és kínlódó Ádámot illeti meg, vagy inkább az Urat? És vajon a fenséges, előkelő 4—6-os oszlopsora merész tökélyével és boltozata dupla hármasával, valóban inkább az Istennek van-e rendelve, mint az embernek? Az emelkedett méltóságot az isteni határozottságot nem éppen Ádám, az ember ölti magára?

Végül is elhatároztam, hogy — amint az Admiralitáson mondják, — „védjeggyel“ tüntetem ki, nem a személyeket, hanem az eszméket és érzelmeket. Igen logikus lenne például, hogy Ádám, amikor indulatba jön, lázadozik, vagyis amikor többé-kevésbé luciferivé válik, olyan verbális kombinációkkal fejezi ki magát, melyek a 7-es szám tengelye körül forognak. Szintúgy logikus, hogy Lucifer egy súlyos és jól „ülő“ ritmust használjon, mikor elmondja mélyértelmű és annyira bölcs mondanivalóit, amihez oly gyakran nyílik alkalma Az ember tragédiájá-ban.

Nem tartom szükségesnek, hogy szaporítsam egy kifejezési mód illusztrációját, melyet mindenkinek régesrég tökéletesen ismernie kell. Ami mondanivalóm még marad, nem más, mint elébevágni a szemrehányásnak, amit azzal a megállapítással tehetnek nekem, hogy gyakran túlléptem a magam lefektette törvényeket, vagyis hogy nem tartottam kötelezőnek ezek alkalmazását rendszerbe foglalni. Egyébként a wagneri személyek saját témái sem terjednek néhány taktuson túl... Itt is az egyhangúság leselkedett rám. Továbbá, nem fordul-e elő, hogy ugyanabban a tirádában egy személy sorjában átéli a dühöngést, megnyugvást, gyöngédséget, fájdalmat és örömöt? Hogy egymásután elbeszélő, kérdező, magyarázó és mit tudom még milyen legyen? Innen a ritmus-változa- tok, melyeket — megkockáztatva, hogy magamra zúdítom a hetyke versfaragók kritikáját, — beiktattam a hosszabb monológokon belül azok túlnyomó részében. Ügy tűnik nekem, hogy ilymódon a vers hajlékonyán átveszi a lélek ösztönzéseit. Itt is az lebegett a szemem előtt, hogy — a lényeget illetően — lépést tartsak egy műalkotással, mely egyszerre idealista és realista, melynek életereje és belső alkata káprázatosán emelkedik a nemességig és nagyságig.