Irodalmi Szemle, 1964

1964/8 - Jean Russelot: Madáchot fordítottam

így készültem fel Az ember tragédiája-nak átültetésére.

Habár nyilvánvaló, hogy a lefordítani, vagy méginkább átültetni szándékozott költői forma tiszteletbentartásának műgondja, — mivel a költészetben elkerülhetetlenül mindig csak átültetésről lehet szó, — lényegesen kevésbé indokolt, legalábbis kevésbé nyomasztó, ha szabad verssel állunk szemben, méginkább ha olyan verssel, amely csak lazán áldoz a verstan szabályainak, ez a műgond különösképpen megalapozott, ha olyan költeménnyel van dolgunk, melynek formája és lényege egyaránt fontos. És ezzel még keveset mondunk, mivel, amíg egyes költemények mint A Holló — matematikailag lettek megszerkesztve, addig mások költői becsüket a keresetlen nyelvezeti ütközéseknek köszönhetik, kezdve egy minden más keresett rímtől eltérő rím akaratlan és ellenállhatatlan betörésével, amely alkotójává válik a képek és gondolatok egész láncolatának. Nem is szólva az olyan látszólag szabadon verselt költeményekről, ahol a „dikció“, („mihelyt dikció, akkor már vers“, mondta Mallarmé) valójában nagyon gondosan van harmonizálva, — akár engedett a költő, akár nem, a véletlen kihívásainak, — melyeknek „tartalmi-tartalma“ sekélyes prózává esik szét, ha az ember engedi magának, hogy egyetlen kompozíciós elemét is elmozdítson a helyéről.

Ezt elmondva, — és ez véleményem szerint minden olyan kísérletet elítél, amely egy idegen költői művet szolgai szóról-szóra akar velünk megízlelteni,

— térjünk vissza Az ember tragédiájá-ra. Mint számos magyar költemény, a Madáché is jambikus tízszótagos versekben íródott (egy hangsúlyos ütem követ egy hangsúlytalant), melynek nyilván a mi francia, nem ütem dekaszil- labusunk csak megközelítője lehet. A versmérték helyenként mégis lerövidül (az Angyalok kórusa, Hippia és Cluvia dalai, melyek olyanok, mint a költemény közé vetett költemények) és a versek rímelésbe kezdenek, holott Madách egész munkája folyamán, amire a magyar verstan feljogosította, csak szórványosan rímelte jambikus dekaszillabusait, melyek csupán az ütemezés által már verset adnak, addig a mi verseink nem egyebek, mint megszámolt rövidebb-hosszabb szótagok, melyeknek (szükségképpen) párjával kell haladniuk s mindaddig nem végleges verstani felavatásuk, amíg a pár második tagja, a végső pillanatban, nem visszhangozza ugyanazt a „zene-bonát“, melyet az első adott, mielőtt neki átadta volna helyét. Verlaine-nél értelmesebben, aki szerint a rím nem egyéb, mint „garasos ékszer“, melyet „egy bolond néger“ kovácsolt; Hugo a rímben „majdnem-szójáték“-ot látott. Igaza is volt... és abban is, hogy a rímet különösen erős alkotó tényezőnek tartotta; hiszen a rím olyan, mint minden dolgok végső azonosságának zengő megnyilvánulása. Ez azonban túl messze vezetne: például az ókori Egyiptomba, ahol a papok a feleselő echokhoz fordultak segítségért, hogy dolgoknak és isteneknek nevet adjanak.

Kellett-e vagy nem kellett Madách költeményének a mi nyelvünkbe költöztetéséhez egy olyan verset használni szekérnek, amely ahhoz, hogy igazán francia legyen, rímbe van szedve? Amikor a blankversre esett választásom, melyet itt-ott egy-egy rímelő, vagy legalábbis „ráhangzó“ vers szakít meg, két célom volt: először, követni Madách verslábait, amilyen szorosan csak lehet, másodszor, elkerülni, hogy átültetésem egyhangúságba merüljön. De hiszen, mondják majd nekem, mivel ön szerint a rímtelen francia vers valójában nem is vers, vajon azzal az ürüggyel, hogy hűséges maradjon hozzá, nem árul-e el egy szerzőt, akinek versei valódi versek, ha nem is rímelnek? Erre azzal válaszolnék, hogy minden költői fordítás egy kikerülhetetlen, de szükséges árulás, aminek azonban a szerelmes és aprólékos műgond határt szabhat. Mit kellett hát tennem, hogy blankverseimből ne legyenek prózai sorok, annál inkább, mert Aragon példáját követve, nemhogy „kiszámoltam“ volna őket, de nem respektáltam egyes kotnyeleskedő törvényeket sem, melyek a lelkiismeretes versfaragónak megtiltják leírni, hogy: „la vie que je t’ai donnée, mon enfant“, mert a némahangzó e, melyet már nem ejtünk ki, még mindig egy szótagnak számít a mi akadémikus költőink szemében.

A megoldást a mi dekaszillabusunk ritmizálásának lehetőségében s ennek szélsőséges kultiválásában véltem megtalálni, amely valójában sokkal nagyobb, mint az alekszandrinusé, mert amíg az utóbbi a sormetszésnek csupán két lehetőségét nyújtja (vagy két egyenlő részre oszlik a középső cezúra által,