Irodalmi Szemle, 1964
1964/8 - Jean Russelot: Madáchot fordítottam
Jean Russelot Madáchot fordítottam Fóti József Lajos, igen érdekes előszavában, melyet 1931-ben Az ember tragédiája francia prózai (helyenkint ritmusos) fordítása elé írt, melynek szerzője G. Vautier*, megismertet minket ezen műalkotás materiális életrajzával. A mű szerzője Madách Imre, bezárkózva vidéki magányába, elszigetelve az irodalmi élettől, melyben karriert csinálni soha nem volt szándékában, egyébként minden bizonnyal önmaga és életkörülményei fölé ragadtatva a különös és profétikus mű által, melyen dolgozott, egyáltalán nem gondolt arra, hogy Az ember tragédiája színpadra kerülhetne. Minden bizonnyal innen ered, hogy szinte élvezettel halmozta egymásra annak tizenöt színén át a gyakorlatilag meg nem valósítható jeleneteket; mint amilyen az éterben lebegő Ür elmélkedése a világmindenség felett, Ädám és Lucifer hosszadalmas repülése a nehézkedés és isteni kegyelem határán túl, vagy egyszerűen, Éva megdicsőülése, „egy apoteózisban“, a XI. szín végén, nem is szólva a gőzölgő, koromesős jelenésekről és tömegjelenetekről, melyeket egyes részletek szigorúan megkívánnak vagy a karperecről, amely a londoni szín végén Éva karján kígyóvá változik. Madách tudatában Az ember tragédiája úgy élt; mint egy párbeszédben írott, de olvasásra szánt költemény és nem mint beszélve előadandó színmű. Ily módon miután barátja Arany János, a felülmúlhatatlan verselő hozzájárult egynémely vers helyesbítéséhez, a kéziratát nem színházigazgatóhoz, hanem kiadóhoz vitte. Meg kell azonban mondani, hogy valójában ezek a látszólag „játszhatatlan“ helyzetek, — melyeknek a modern színpadtechnika igen könnyen a végére jár, — csak növelik Madách művének költői nagyságát. Ehhez különösen az álom, melyre Lucifer invitálja Ädámot és Évát, járul hozzá a maga áthidaló erejével. Igen, szerencsénkre, Madách teljesen szabadjára engedte fantáziáját. Ezt mint színházi ember nem engedte volna meg magának, hanem földönjáró lényekre korlátozta volna fantáziáját és a díszletek számát is csökkentette volna, ami számunkra a „nagy darab“ helyett, amely igényt tart a wagneri opera emelkedettségére, a fenséges varázslatok és a látványos revü helyett egy több szólamú merev és hideg beszámolót eredményezett volna elvont fogalmakról. Mint ahogy Fóti József Lajos tudtunkra adja Paulay Ede átdolgozása 1885-től kezdve lehetővé teszi Az ember tragédiája színrevitelét a budapesti Nemzeti Színházban „pompázatos díszletekkal és kosztümökkel“. A Magyar Színház Történelmi Intézet irattárát lapozgatva számba vehettem a színrevittek eltéréseit, melyek az utolsó 75 év folyamán megkísérelték, hogy Madách látomásainak testet adjanak. Ez, kezdve a szabadtéri előadásoktól hatalmas emelvényeken agyafúrt, tökéletes illúziót keltő gépezetekkel egészen a „zsebszínház“ (!) előadásokig terjed, ahol a költemény óra-ingája azon különböző mondákat ábrázoló prospektusok használatával gyorsult fel, melyekből maga Madách merített; és a kettő között, — mondjuk — egy közbeeső színrevitel, amely az erzsébetkori stilizáláshoz, de szintúgy süllyesztőkhöz és csigasorokhoz valamint élénk színezésű vetítésekhez folyamodott. Hallomásból tudom, hogy az 1930 táján Max Reinhardt által realizált németországi színrevitel különösen nagystílű, mély benyomástkeltő volt. * Librairie Francaise, Budapest
