Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
büntetése tizenkét évi börtön, a bíróság ezenkívül kimondja az elitéit vagyonának elkobzását. Felesége, Majerský Józsefné, született Szabó Mária, született... fia Majerský Ferenc, és másik fia, Majerský János kötelesek elköltözni a járás területéről... Zita feljajdult. Černek az asztalra fektette nagy, széles kezét,- felfelé fordítva zsíros, immár nem kérges tenyerét. Nagy, széles orra körül, veríté- kező arcán keserű mosoly ült. A tapló fölött a rádióból egymás után hangzott el Majerský hét vádlottársának büntetése. Zita oda-odafigyelt, férjére nézett, lassan elenyészett füléből a tanácselnök hangja, elveszett háborgó vére lüktetésében. — Ugyan már, mit törődsz vele, — mondta Černek, mintha az Ítéletre válaszolna, — Majerský ide, Majerský oda... akkor is elitélték volna, ha én nem tanúskodom ellene... felforgató és szabotőr... a szövetkezetiek rá hivatkoztak... A háború után birtokot kapott, Temesányban felosztották a nagybirtokot, ott dolgozott Majerský a feleségével meg a fiaival együtt, a szövetkezetiek meg csak szövetkezetiek... nem dolgoztaik az istennek sem, arra hivatkoztak, hogyha Majerskýnak jó dolga van a maga kenyerén, a maga földjén, miért ne lehetne nekik is?... és egymásután kezdtek kilépni a szövetkezetből... felforgató és szabotőr... ő meg azt mondja, mindig teljesítette a beadást... ha a szövetkezet is teljesítette volna, rendben volna minden... — Černek ökölbe szorította, majd ismét kinyújtotta nagy, széles keze ujjait, — rendben volna minden... én mondom, az az ember jó gazda volt... de nekünk nem kellenek jó gazdák... nekünk az kell... Felemelte nehéz fejét, vadonatúj, barna kalapja karimája alól bizonytalanul nézett az asszonyra. Az asszony barna szeme elsötétedett a haragtól. A „pletyka“ indái fölött a rádió befejezte a temesányi kulákok, a szövetkezet felforgatói és kártevői ellen lefolytatott per közvetítését. Zita megmozdult. — Ma örömös az aratás, — ömlengett kis idő múlva a rádióban egy fiatal, lelkes férfihang, — mert majdnem mindenütt, ahol még nemrég emberek robotoltak, ma kévekötőgépek és kombájnok dolgoznak, elvégzik a paraszt helyett a legnehezebb munkát. Az idei aratás alatt a gépekből megint többet láthatunk földjeinken. Az aratás idején megszaporodnak pártunk szerveinek és szervezeteinek, minden tagjának feladatai... Černek Zitára nézett, még fiatal arcára, homlokára, amelyet két mély ránc barázdált, a tágra nyílt barna szemében sötétlő, fenyegető haragra. — ... a szemveszteséget pedig korlátozzuk a betakarításnál a lehető legkisebb mértékre, — harsogta a rádióban a fiatal, lelkes hang, — az előzetes becslések szerint igen nagy, sőt mondhatni rekord hektárhozamok várhatók... — Hát ez az, — mondta Černek, és vastag, zsíros ujjával Zita felé bökött. — Rekord hektárhozamok, igen, rekord hektárhozamok... és ezért, ezért tanúskodtam ellene... — Černek ujjával a maga mellére bökött, — hogy igenis rekord hektárhozamok legyenek, mert én vagyok... tudod ki vagyok én?... én vagyok a járási mezőgazdasági előadó... az én feladatom gondoskodni róla, hogy a szövetkezetek úgy működjenek, mint az óramű... — Ezt elsősorban azért kell hangsúlyoznunk, — harsogta a rádió a tapló fölött az állványon, — mert egyes pártszervezetekben az a nézet kapott lábra, hogy aratás idején nem lehet ülésezni és értekezni, ami a gyakorlatban arra vezetett, hogy a pártszervezetek a rendkívül fontos aratási időszakban tulajdonképpen nem működtek, mert falvainkban... — Azért vallottam ellene, — mondta Černek, — mert aratás idején ülésezni, bíráskodni kell... hát miért nem kérded, Zita, hogy miért tanúskodtam? Hogy miért beszéltem először úgy, és miért nem tudtam elmondani ugyanazt másodszor is? Azért, mert amikor hallottam... Zita kissé megmozdult, fejével félre tolta a „pletyka“ lilásbarna indáit, szürkészöld vastag leveleit. — Miért nem kérded, hogy minek tanúskodtam? — Tanúskodtál... — Zita fojtott hangjában harag lüktetett. — Nem lett volna szabad így tanúskodnod! Miért tetted, te...? — Mert azt akarták, — mondta Černek, — hogy te is, te is tanúskodjál. Azt mondták, te jól ismered őt, többet tudnál róla mondani, mint én... de én nem akartam, hogy tanúskodjál ellene, azért tanúskodtam én magam, hogy ne kelljen hazudnod róla, mert azt akarták... — Ki akarta? — Az idei aratás, — lelkendezett a rádió a szürke tapló fölött, — nagy, de örömös munkát hoz számunkra... Zita felállt, félrehárította a „pletyka“ indáit és kikapcsolta az örömös aratási híradót. A konyhában csend lett. A nyitott ajtón át kellemes nyáresti hűvösség áradt a meleg konyhába, hallani lehetett a tücskök cirpelé- sét és a víz csobogását a patakban. — Én nem vallottam volna ellene! — Azt hiszed?
