Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
— Ne kiabálj, Miso! Zitán virágmintás vászonruha volt, az ajtóhoz sietett, be akarta csukni. Cernek ránézett, fehér vászoncipőjére, napbarnította lábszárára, széles csípőjére, a vászonvirágok alatt hullámzó mellére. — Ne csukd be, meleg van! — Kiabálsz és még... Az országúton, a patakon túl elsuhant egy autó. — Hadd hallják, — mondta Cernek, — hadd hallják meg a Tatraplanokban, amik erre járnak! Eljöttek értem, magukkal vittek, és azt mondták, ha... — Miso, nem lett volna szabad megtenned, — Zita szaporán lihegett, megvetőn nézett reszkető férjére, — ember ilyet nem tesz! Te... —... te azt hiszed, azt hiszed, Zita, Zitácska, — mondta szaggatott, kissé elfúló hangon Cernek, — azt hiszed, te másképpen vallottál volna, mint én? Nem vallottál volna másképp, bizony nem... Ott a bíróságon sokan még nálam is rosszabbul rávallottak... elvittek, azt mondták „írd alá!“... tudták rólam, hogy Majer- skýveľ együtt voltam a felkelésben... azok mindent tudnak, mindenkin rajta a szemük... én meg féltem... féltettelek téged, a gyerekeket... mindenki fél... rávallottam... — Cernek két kezével verte széles mellét, — ... mert nem akartam, hogy neked kelljen rávallanod... mindenki fél... de amikor hallottam, hogy mit mondanak róla mások... Zita megremegett. — Másodszor, — mondta Cernek és Zitára nézett, — másodszor már én se lettem volna képes rá... én se... nagyon bánt... semmiért tizenkét évet kapott... nagyon sok, annyit még Majerský sem érdemelt meg... és én voltam a járási földművelésügyi előadó! — az voltam, Zitácska, gondoskodtam róla, hogy jól menjenek a szövetkezetek, de most már nem vagyok... nem vagyok, csak máig voltam... többé nem leszek, mert megmondtam őszintén, hogy mi volt Majerskývel... — Cernek nagy- keze az asztalon ökölbe szorult, felemelte kezét, olyan vadul szorította össze, hogy megfájdult a csuklója, — az voltam, de többé nem le- szök... ne gondold, van bennem annyi becsület Majerský iránt, akárhogy is bánt veled, megboldogult anyáddal és megboldogult Ragalával, akármit is tett, amikor a hegyekből lejött ide hozzád! Megmondtam nekik, hogy mi volt Majerskývel, megmondtam abba a... abba a rádiójukba, no és aztán ők is megmondták nekem, hogy az ilyen emberekre nincs szükségük... No jó, de megmondtam nekik az igazat Majerskýrôl! Nekem sem volt mindegy... Elhallgatott. ;— Mikor mondtad meg nekik? — Ott a bíróságon a rádiójukba! Zita kihúzta derekát, megvetőn nézett a férfira. — Mikor? — kérdezte. — Végighallgattam a tárgyalást, egy szavadat se hallottam? — Micsoda? — Cernek az asszonyhoz fordult. — Megmondtam nekik, hogyan viselkedett Majerský, amikor velünk együtt volt a hegyekben, megmondtam, hogyan betegedett meg, azt is megmondtam, mit tett itt, amikor hozzád jött... Zita megvetőn lebiggyesztette ajkát. — Mindenki hallotta, Majerský is, a felesége, a gyerekei, az egész családja... de a rádióba nem vették fel! Zitának égett az arca. Végigment a konyhán, megállt az ajtó előtt, mélyen magába szívta a kellemesen hűs levegőt, amilyen nyaranta szokott lenni, este zivatar után. Csupa illat volt a falu, zümmögött az éjszaka, tücskök ciripeltek és a patakban zúgott az apadó víz. Zita arcán forró könnyek csurogtak végig. Cernekék háza előtt kivilágosodott az út, a fák. Az úton két Tatraplan zúgott el, kevéssel utánuk egy nyolchengeres Tatra. Nyomukban kellemetlen, orrfacsaró benzinbűz maradt. Tóth Tibor fordítása
