Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
beáradt a hideg levegő, a szél havat fújt be és kikergette a meleget. Hals főhadnagy jött. — Ja, — mondta az ajtóban és Zitához fordult, — ja... — Éz a szuka nem érti, — mondta Drossel a főhadnagynak. — Parancsolja, hogy tolmácsoljak, Herr Oberleutnant? Hals széles, öregedő, ráncokba gyűrt szemüveges arcát haragosan fordította a cingár Drossel felé. Megrázta fejét, szarukeretes szemüvege megvillant. — Lesz olyan szíves? — szólt rá. — Ezt a nőt, — mutatott a sápadt, remegő Zitára, — magam hallgatom ki. Tolmács segítségével a kihallgatás sokáig tart, azalatt a sebesültjeik meghalhatnak és a holtjaik megrothadnak! Velük törődjön inkább! Az elesett őrszemet én temettetem el! Hals a padlóra mutatott, á kínosan nyögő Kniewaldra és Obmannra, aki hörögve, görcsösen rángatta lábait. Blockwartok, disznók — a háborút elviszi az ördög! Az öt ember fehér, sáros köpenyét vér festette pirosra. Hals gyűlölködve nézett Obmannra. A szél behordta a havat a konyhába. Hals szemüvege csillogott. Zita dermedten, zsibbadt testtel húzódott meg a sarokban, mintha be akarna olvadni a falba, hogy senki se lássa és mereven tágra- nyílt szemmel nézte, hogyan hordják ki a fehérköpenyesek a konyhából a halottakat és a jajgató sebesülteket. Amikor Obmannal és embereivel elrobogott az autó, s már zaját sem lehetett hallani, pillanatnyi csend következett, amely Zita számára kimondhatatlanul hosszú, gyötrő volt, mert Hals főhadnagy csillogó szemüvegén keresztül nézett rá s a lázas gyerekre, akit karjában szorongatott. Szörnyű volt ez a pillanat. Zita érezte, arca már nem sápadhat el jobban, rémült szemébe nem fér több iszony. Ekkor Köhl járőre behozta Majerskýt. Térdben, derékben megroggyant, nem volt sapkája és fegyvere, tetőtől talpig vizes és sáros. Sáros fejét lehajtotta, fekete haja sápadt arcába lógott. A katonák a sarokba lökték, a konyha és a szobaajtó közé. Hals szemüvege megvillant, Kohlhoz fordult. — Unteroffizier! — Parancs, Herr Oberleutnant! A görnyedt Köhl ki akarta húzni magát, de háta így is görbe maradt. — A foglyot nem szabad kínozni! — mondta Hals. — Szükségünk lesz rá a nyomozásnál! fegyvertelenül adta meg magát? — Fegyvertelenül, Herr Oberleutnant! — A meggyilkolt Moellernek megvan a fegyvere? — Igenis, a puskája, Herr Oberleutnant! Hals Zitához fordult, aki kisfiával együtt a takaréktűzhely és a fal között a sarokba bújt, arca halottsápadt volt, egész testében reszketett: — 1st dér da Ihr Mann? Zita könnyes szemmel pillantott Halsra, aki a görnyedten a falhoz támaszkodó Majerskýre mutatott. — Nem tudom, — mondta, — nem tudom, mit mond. Sejtette, mit akar tőle a szemüveges katona, de nem tudta mit tegyen: beismerje, vagy sem? — Nem tudom, az istenért nem tudom, mit mond, nem tudom, mit akarnak vele tenni... — Ja oder nein? — Igen, — mondta Zita, — könyörgök az istenért, ne öljék meg, ne öljék meg...! — Ja oder nein? Hals Zitára nézett. Ha már akkor megölték volna Hitlert... jutott az eszébe. Hitler — a fő blockwart! Hogy elpusztíthasson egy ideológiát, más utat talált ki, becsapta a német katonát — még a katona könyvébe is kinyomtatta, hogy nem szabad megölni az ellenséget, ha megadta magát. Hals Zitára nézett, aki reszketett a sarokban. Hogyan — hogyan lehet megvédeni az embert egy eszmétől? Meg kell ölni őt — vagy megajándékozni az élettel? — Ja, — rivalít rá Zitára, — oder nein? Zita megrázta fejét. Hals főhadnagy elvitette Majerskýt, aztán maga is elment, és Zita sokáig meredt a konyhája padlóján maradt vértócsákra, a nyitott ajtóra, amelyen keresztül ki lehetett látni az udvarra, a sűrűn hulló hópelyhekre. A kisfiút a bölcsőbe fektette, becsukta az ajtót, várta, hogy jöjjön a szörnyű éjszaka, az eljövendő szörnyű éjjelek és nappalok. — A vádlottakat a következő büntetésekre ítéljük... A rádióban elhalkult a tanácselnök érzéketlen, monotón hangja, a rádió sustorgott, mint a bádogra hulló gabona, Zita a nagy szürke tapló alatt ült, amelyből índásan nőtt ki a „pletyka“, a bükkfából faragott csinos állvány alatt, amelyen Černekék a rádiót tartották, ült és várt, férjére nézett, aki az asztal túlsó oldalán ült a lócán, széles, fehéres, orra körül izzadt arcát lehajtotta, az asztalra meredt, a rádióban a tanácselnök köhintett, aztán újból köhintett, a rádió zúgott, mint a bádogra pergő búza. — Majerský József, született ezerkilencszáz- három szeptember hetedikén Temesány községben, foglalkozása földműves, temesányi lakos,
