Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
Obmann arra gondolt, ne hozassa-e be az itókát, amit az autóban hagytak. Eljöhetnének azok is, akik ott maradtak a kocsinál, a kutyákkal együtt. Kniewaldra nézett. — Nosza, scharführer, — mondta, — mutasd meg neki, mid van. — Hahahaha! Joseph Kniewald scharführer megállt Zita fazeka fölött. Gyorstüzelő puskáját bal oldalára tolta, kényelmesen kigombolta fehér köpenyét. — Hahahaha! Zita felüvöltött, a bölcsőhöz ugrott, karjába kapta lázas, beteg kisfiát, üvöltött, hogy Majerský meghallja, üvöltése szavakba formálódott „Majerský segíts, Majerský.'“, keresztül rohant a konyhán, hátát nekivetette a szobaajtónak. Mögötte kinyílt az ajtó. Der- medten megállt. Obmann mosolygott. — Scharführer, — mondta Kniewaldnak, — kezd el már! Mi az, talán a térdedben tartod a szenteltvizet? — Hahahaha! Kinn puskalövés csattant. Obmann felugrott, fejébe csapta a halálfejes tányérsapkáját, legényeire nézett. Kniewald alsó állkapcsa előre ugrott, szájából kilátszottak sárga agyarai. Zita melléhez szorította a beteg gyereket, fejét a vállára hajtotta, sírva fakadt. Köny- nyein keresztül látta, hogy a fehérköpenyesek lövésre készen tartott puskákkal kirohantak a konyhából. Befutott a szobába, halkan feljajdult, — s ismét felzokogva becsukta az ablakot, amelyen át Majerský elmenekült. Elment a szürke ablaktól, amely a sötét Lieszkovra nézett, pár pillanatra megállt a letakart ágynál, ahová Majerskýt rejtette. A meleg konyha felé indult. Az ajtóban tüzelés zaja állította meg, előbb egy géppisztoly szólt, aztán több. Kis ideig várt, felsóhajtott, s kiment a konyhába. Megigazította a bölcsőt, lefektette a kisfiút. Felvette meleg, barna ruháját, leült a lócára, ahol az imént Ottó Drossel ült, felöltözött. Kissé ringatta a gyereket, aki megint felnyitotta lázas, elcsigázott szemét, óvatosan ringatta, hogy az elnyűtt bölcsőtalp kopogása se hallatszott. Sírt, csendesen siratta beteg kisfiát, önmagát. Majerskýt. Remegni kezdett, reszketett a keze és az arca, akár a nyárfa levele, amikor a ligeten szellő fut végig, remegett egész teste, és semmit sem hallott, bár kinézett a nyitott ajtón, is odakinn dobogva rohangáltak a katonák, vadul kiabáltak, s még háromszor is megszólaltak a géppisztolyok. A bölcső szélén összekulcsolta két kezét a gyerek fölött, öszszekulcsolt kezével kissé ringatta, csak egy kicsit, óvatosan, legömyedve. Ringatta a bölcsőt, de erőt vett rajta a szánalom, sajnálta, hogy férjhez ment Cernekhez, hogy fiat szült neki. Hisz a fiát úgyis megölik, a lángok közé dobják. Ottó Drossel a flastromosképű SS-legény rohamt be, félre rúgta Zita fazekát, sietve- tárta az ajtó másik szárnyát. — Ide hozzátok! — kiáltott a fehérköpenyes SS-tíkre. — Ide! Obmann két fehérköpenyes embere becipelte- a konyhába a sáros, véres Kniewaldot, a padlóra fektették és kirohantak. Zita mozdulatlanul ült. A két ember tüstént visszajött Obmannal, a véres, mocskos oberscharführerrel, lefektett ék a padlóra Kniewald mellé. Zita mozdulatlanul ült, Drossel ránézett,, aztán a bölcsőre, amely már nem zakatolt, mint egy diesel-motor, Zita kisfia fel-felnyi- totta álmatlanságtól égő szemét, anyjára nézett. A fehérköpenyesek visszajöttek, megálltaik az ajtóban. — Schurzot is? — kérdezte az egyik. — Szegény már... — Őt is! — mondta Drossel. — Miért? — Halott! — Őt is! A többieket is! A fehérköpenyesek a kihűlő holttestet Obmann mellé fektették. Zita égő szemmel meredt a fehérköpenyesekre, akik még kétszer rohantak ki, két sáros, véres holttesttel jöttek vissza, lefektették őket a padlóra. Csendesen ringatta kisfiát. Égő szeméit Obmannra és Kniewaldra szegezte, akik kínosan nyögtek a padlón. Majerský sáros nyomai a szoba padlóján, a mocskos, sáros ágylepedő és vánkos, férjének ruhái a padláson a ládában, a katonák dobogása és kiabálása az úton — mindez fojtogatva, nehéz kövekként hullott a lelkére, sajgó testére. Átkutatják a házait, lüktetett az agyában, gyilkolnak, gyújtogatnak... A gyereket tűzbe dobják... A bölcsőhöz hajolt, kivette kisfiát a párnával együtt, betakarta a vánkosokba, rácsavarta vastag fehér szvet— terét, s a gyereket a sarokba tette, a meleg tűzhely és a fal közé. Cernekék háza előtt autó állt meg. Kinn az udvaron sokan beszéltek németül. Kirohanni, jutott Zita eszébe, a gyerekkel együtt a patakba ugrani, a patakba fojtani... Rohamsisakos, tarkaköpenyes katonák tódultak be a konyhába, zöldesszürke egyenruhás katonák köpeny nélkül, Obmann fehérköpenyes legényei — Zitát gyűlölködő, ijedt tekintetük a sarokba szorította, szinte odaszegezte, reszketett a hidegtől, mert a nyitott ajtón át
