Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
rombolt Zita bölcsője. Majerský megint hallotta, hogy Zita kétségbeesetten felsikolt. Szörnyű volt a hangja, mintha valaki lassan fojtogatná. Egész testébe belehasított Zita sikolya, mint nagy, izzó penge. Egyszerre minden elcsendesedett. Majerský verítékben úszva kinyitotta az ablak belső szárnyát, kitárta, kezét a külső ablakszárny kilincsére tette. Nyikorgott, recsegett a zár, az ablak dübörgőit. A bölcső vadul dörömbölt Majerský sajgó fejében, belehasított a németek röhögése, kínzó hullámokban lüktetett benne a vér. Kinyitotta az ablakot, lassan kitárta mindkét szárnyát, kihajolt az ablakon, alacsony volt a föld, kiegyenesedett és hallgatódzott. Mindenütt csend. Lassan, óvatosan kitette a puskáját, s kezdett kimászni az ablakon, a kis udvarra, a behavazott bükkfarakás mellé. Kezére és arcára nagy, nedves hópelyheket szórt a szél. A farakás mellől lassan és csendesen átment a kis udvaron, keresztül haladt a betónpallón, amelyen Černekék portájáról a patakon át kijártak az útra, megállt, összerezzent, hallgatta, hogyan számlálja lépteit Moeller közkatona: „ ... Eins, zwei, drei, vier...“ Moeller hangosan számlálta lépteit, egyre távolodott Černekék házától. Majerský a betonpallóról leugrott a patakba. Lihegve, szaggatottan lélegzett, várta, visszafordul-e Moeller. — Ja, ja, das ist gut, — mondta Zitának Obmann, szája csak középütt mozdult, — das ist das richtige Tempo! Zita ringatta a bölcsőt, egész teste, arca verítékben úszott. Szeme sötét gyűlölettel meredt az asztalra. Egy pillanatra megnyugodott, mert eszébe jutott, hogy a Kubikék Stevója, aki Németországban volt, egy bányában dolgozott valahol Hamm mellett. Hamm, Hamm — hol lehet? Az öreg Kubi'k sokszor emlegette a város nevét. Ha megkérdik, tette fel magában, hol a férje, azt mondja, hogy Hammban dolgozik egy bányában. Talán vannak bányák Hammban — s ha nincsenek? Ugyan, azt mondja majd, hogy Hammban van... Egy pillanatig kis örömet érzett, de nyomban elszomorodott, eszébe jutott: Szeptemberi reggel, a gyerek még egész kicsi — ringatja az udvaron, azt énekli neki „Beli, fiam, beli, kis fehér angyalom — eltemetlek téged fehér fejfa alá, Beli, fiam, beli...“ Misó akkor még otthon volt, partizánok az udvaron . .. Belehasított szívébe a fájdalom. — Hahahaha! Kniewald scharführer hangosan röhögött, mert Ottó Drossel, a flastramosképű SS azt mondta, hogy már legalább egy liter szenteltvizet gyűjtött össze, és akár megkezdhetnék Zita fiának keresztelőjét. — Hahahaha! — Kniewald kabátja ujjával megtörölte nyálas ajkait. — Hogyan csináljuk? Egyenként, vagy mindnyájan egyszerre — fazékba? Megkóstoltatjük vele. Még azt hiszi, forralt bor. Hahaha! — Zitához fordult, rászólt: Guter Wein — ein gutes g’seliges Ding, hahaha! Zu rechten Gebrauch gab Gott uns den Wein! Gott mit uns! — Ócska övcsatjára csapott, amelyen ez állt: „Gott mit uns“, még egyszer rácsapott. — Hahaha! Zita a takaréktűzhelyhez lapult, a röhögés mintha arcul ütötte volna. Azon az estén még egyszer sem rémült meg annyira a németektől, mint most — úgy érezte, részegek — vagy ő lenne részeg, s összezavarodik az emlékezete? Nem, a németek részegedtek meg valami szörnyű dologtól, neki meg összezavarodnak az érzékei, az emlékezete, minden .. , Bal keze a tűzhely forró rámájára szorult. — Ringatni! — rivalít rá Drossel, a flastro- mosképű SS, — adj valami fazekat! — Fazekat? — kérdezte meglepetten Zita,, borzongatta a félelem, hogy nem kínálta meg őket mással, csak száraz kenyérrel. Mire kell? Mit fognak főzni? Ha akarják, én... — Bort! — mondta Drossel. — Kilencen vagyunk, mindegyikünknek van legalább fél literje — a fazék legyen legalább hét literes! Szenteltvizet fogunk főzni! Zita eleresztette a bölcsőt. A tűzhelypadka felé nyúlt, levett róla egy vörös fazekat, lehetett vagy nyolc literes. Odaadta Drossel- nak, aki elnevette magát, képén összegyűrődött a maszatos keresztbe ragasztott flast- rom. — Tessék — mondta —, ki kezdi? Zita a tűzhelynek támaszkodott, már nem ringatta az elcsigázott gyereket, akinek arca lázban égett, szemét fáradtan fel-felnyitotta. Obmannra nézett, aki összeszorított szájjal, jéghideg szemét félig lehunyva ült az asztalnál, arca olyan volt, mint a vasék. Ne tegyenek rosszat velem, az istenre kérem! rimánkodott a tekintete, bár nem tudta, mire készülnek. — Du! — Ringatni! — rivalít rá Drossel. — Ringatni a fattyút! Zita lassan ringatni kezdte a bölcsőt. — Nekem már kell, — mondta Kniewald, — engem már szorít a szenteltvíz. Hahaha! Felállt. Sapkáján végigfolytak a pletyka lilásszürke indái, amelyek a feszület alól, a nagy szürke taplóból nőttek ki. Lerázta magáról, fogta a fazekat, a konyha közepén letette a padlóra. — ... dreiundzwanzig, vierundzwanzig, — hallotta Majerský a patakban állva a közeledő Moeller motyogását, — siebenundzwanzig ...
