Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső

— Hahaha! — röhögött Kniewald scharführer és kabátja ujjával megtörölte nyálas ajkát.

Obmann a szemközti falra nézett, a feszület pucér Krisztusára, a nagy szürke taplóra, amelyből mint virágtartóból lógtak le, szinte egész Kniewald fejéig a „pletyka“ nevetséges és szerény, sohasem virágzó, szürkészöld levelű lilás indái.

Az SS-ek nevettek.

Obmann pengévékony ajkai középütt megint szóra nyíltak.

— Ezek itt nyilván keresztények, — mondta amikor elhallgatott a nevetés, — keresztel- kednek — imádkoznak — én sohasem imádkoztam, kényelmetlen, szaporátlan dolog — itt az emberek imádkoznak és a mennyországba akarnak jutni. Mi szívesen hozzásegítjük őket — segíthetünk ezen a szukán is! Könnyen találunk valami holmit, ami a férjéé, talán a partizánok is ittfelejtettek valamit a házban ... Nekem eddig mindenki beismerte bűneit, akit csak kihallgattam — aki hallgat beleegyezik, haha! Csakhogy mindig elfeledkezünk valamiről. Első a keresztelő, csak aztán jön a mennybemenetel. Scharführer mit szólsz ehhez ?

Kniewald álla előre ugrott, nyálas ajka mögül sárgán bukkantak elő az agyarai.

— Spórolj a szenteltvízzel, össze ne pisáid magad!

A legények harsányan röhögtek.

— Ha már mindnyájan eleget spóroltunk össze, — mondta Obmann, — akkor majd megkereszteljük a fattyút. — Lábával a bölcsőre mutatott, csizmája hegyét bedugta a gyerek feje fölött vágott szívalakú nyílásba.

— A templomban hidegen keresztelnek, mi melegen fogunk. Scharfilozófus, össze ne pisáid magad, ne ereszd a nadrágba, spórold a szentvizet!

— Hahaha!

Obmann kihúzta csizmáját a szívalakú résből. Zita megborzongott, szemét égették a visszafojtott könnyek és a homlokáról lecsurgó veríték. Teste elzsibbadt, görnyedten ringatta a bölcsőt, nem akarta elereszteni a tűzhely rámáját, nem akart elfordulni a konyha és a szobaajtótól, amelyek előtt lassan felszáradtak Majerský sáros nyomai. Rémület perzselte lelkét, hangtalanul kiabált, sikoltozott: Majerský gyere, Majerský, gyere az istenért, ments meg, legalább egyet ölj meg közülük! Meztelen nyakát, vállát hidegen borzongatta a félsz, végigfutott egész testén.

Obmann kinyitotta száját.

— Aztán majd megkérdezzük, hol van a férje, melyik városban és mit ír, — mondta.

— Ha azt mondja, hogy Berlinben, akkor

biztosan a partizánoknál lesz. Megmosdatjuk segítünk rajta és majd meglátjuk. Haha!

Zita ringatta a bölcsőt, szakadt róla az izzadság, gondolatban rimánkodva hívta Ma- jerskýt, hogy jöjjön és öljön meg legalább egyet.

Lieszkov sötéten hallgatott a kormos ég alatt, csend volt mindenütt, csak a széles úton ropogott a fagyott hó a német járőr bakancsai alatt. Kis falu volt Lieszkov, összevissza harmincnégy ház, tizenhetet felperzseltek, kanyarogva futott át rajta a patak, tizenöt hidat raktak fölébe fából és betonból, a hidakon át lehetett bejutni az útról a keskeny udvarokba. Az apró, nyomorúságos udvarokon hótakaró fedte a trágyarakásokat, az erdőről behordott és rakásba halmozott fát, a házak körül borzas seprőkként meredtek az égre a csenevész körte- és almafák. Egyetlen udvarnak sem volt kapuja, az útról be lehetett látni a portákra. Az iskolában és a közeli egykori kúriában, ahol a lieszkovi fűrésztelep irodái voltak, a német helyőrség tanyázott. Parancsnoka Hals főhadnagy volt, aki gyűlölte a blockwairtokat. A partizánok nem nyugtalanították, mert Lieszkov az országút mentén feküdt, amelyen gyalog, lovon és autókon vonult a német katonaság, a szlovák Domobrana és a magyar honvédek. A falu felső végén, Hankóék háza előtt, az iskola és a kúria előtt, meg az alvégen, a fűrésztelepnél német őrök álltak. Sötét volt Lieszkovban, csak a hol mocskos, hol fehér hó világított a német őrszemeknek és a német járőrnek.

Szellő támadt. Két nagy hópelyhet fújt Moeller közkatona arcára, a nagy rohamsisak alá. „Havazik", suttogta maga elé Moeller, „most jön a tél java... tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc, húsz, huszonegy ...“ Üjabb hópehely hullt arcára, amely lángolt az indulattól, féktelen dühöt érzett Obmann ellen. Hét esztendeje katonáskodik már — és most tetves kutyának nevezik. Minden tetves, SS, SD, Gestapo, katonaság — minden tetves káplártól felfelé! Disznók! „ ... tíz, tizenegy, tizenkettő .. .“ Számolta a lépéseket, sarkon fordult. Hankóéktól majdnem egész Cernekék házáig rótta az utat. A hópelyhek hűsítették forró, nyirkos kezét, amelyben a jéghideg gyorstüzelő puskát szorongatta.

Zita szobájából szürkén nézett ki az ablak az éjjeli falura.

Majerskýnak remegett a keze, táncolt a kissé meglazult, sárgaréz ablakkilincsen. Nyi- korgott a kilincs, Majerský fülében hangos recsegésnek hatott, az ablak is úgy döngött, mintha tankok dübörögnének végig az ócska fahídon, de Obmann legényei nem hallották, mert hangosan röhögtek, s a konyhában dö-