Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
a bölcsőben... Izzadt, nyirkos keze lassan csúszott előre a sima ágydeszkán. Szürke volt az ablak, amilyen szürke egyszerre a félelem és a remény, reszketett a szeme előtt, mintha darabokra akarna szakadni. Az a francia, a szegény fiú, olyan furcsa nótákat énekelt mindig ... Egyszer a Fehér szikla alatt a bunkerban lefordították. „Le vent passe sur les tombes!“, mondta Jean Panais Ernst Waagmannak, és Waagmann lefordította: „Szél fúj a sírok felett . . — „La liberté reviendra . . — „A szabadság visszatér...“ — „on nous oubliera...“ — „On nous oubliera?“ kérdezte Ernst Waagmann. „Pourquoi?“ — „J’ne sais pas. On nous oubliera!“ — „Az emberek elfelednek minket“, fordította le Waagmann és Panais-ra nézett. „Nous rentrerons dans ľombre“, fejezte be Panais. — „Visszatérünk az árnyékba, a sötétségbe“, fordította le Waagmann. — „Miért?“ kérdezte Cernek. „Miért az árnyékba, a sötétbe? Hisz minden úgy lesz, ahogy akarjuk.“ — „Ugyan“, mondta a görbe hátú • Bad'o, „hűvösre is kerülünk, nemcsak árnyékba!“ így fordították le a Fehér szikla alatt Panais nótáját. Majerský hallotta, hogy Zita sírva felsikolt. Zita sikolyát hallva hirtelen maga előtt látta a zöld fenyőerdőt, a mérgeskék eget, amely keresztül világított a fák ága között, a fehér, a nap fényében mérgesen égő havat, ugyanakkor vágyott is utána, hogy bárcsak járhatna a havon, az ég alatt, a zöld erdőben, bárcsak őrséget állhatna akár éjjel, akár nappal. Égő, könnyes szemmel őrizhetné a bunkert a mély, hosszú árok felől, ahonnan a legkönnyebben meg lehet közelíteni. Visszamegy oda, a Fehér szikla alá, visszamegy, még akkor is, ha megvakul, ha Cernek megkóstoltatja vele az ólmot — miért mondta Cernek? — megkéri a bajtársakat, mindegyiket külön- külön, hogy tűrjék meg maguk között, s mihelyt szükség lesz rá, elmegy az erdészházba, Melichavába . . . Mennybéli Krisztusom — Zita Zitácskám... Visszamegy, az orosz partizánokkal együtt keresztül verekszi magát a hadsereghez, ha szükség lesz rá . . . Zita — Zitácskám, bocsáss meg mindent, Zitácska! Megint hallotta, hogy sírva felsikolt. Zita, Zitácska. . . Majerský kezéből kicsúszott a puska, tompán koccant a padlón, e pillanatban mintha világosság gyűlt volna agyában, arra gondolt, hogy Zita talán Cernek- nek a felesége. Elszöirnyedve sóhajtott. Nem, oda nem mehet vissza, a Fehér szikla alá a bunkerba ... A konyhában Obmann oberscharführer eltelt gyermekkorának emlékeivel, saját életére gondolt, amelyet mintha már rég össze-vissza lövöldöztek volna; nyugodtan beszélgetett Kniewald scharführerrel. örült saját szavainak és Kniewald megjegyzéseinek is, mert a legények röhögtek rajta, s ők ketten, de főleg ő maga zavartalanul ócsárolhatták, pocskorftliáz- hatták a meggyötört, megalázott anyát és beteg gyermekét. Kényelmesen hátratámaszkodott a széken, fújta a füstöt, száját összeszorította, szája sarkát beszívta, ajkai csak középen nyíltak szóra. Egész arca hátrafutott, minden lecsur- gott róla, semmi sem maradt meg rajta, sem félig lehúnyt szemében, sem koponyájához simuló fülében, olyan volt az arca, mint a favágásnál használt vasék. Zitában zavarosan keveredett össze a félelem, a reménység, düh, megalázottság és harag; arra gondolt, hogy ebben az arcban még a puskagolyó sem akadna meg. — Izzad, — nézett Obmann Zitára. — Beletörődik mindenbe, annyira beletörődik, hogy örülni fog, ha egy kicsit életre csiklandozzuk — és ha már büdös lesz, ráparancsolunk, hogy melegítsen vizet és megmosdatjuk. Mit csinálhat Hals, a nyugdíjas bernáthegyi? Ahelyett, hogy partizánokra lövöldözne, a nadrágjába durrant. A legények röhögtek. — Herr Oberscharführer, — mondta Kniewald, és alsó állkapcsa sárga agyaraival még jobban előre ugrott, — amikor kicsi voltam, arra tanítottak, hogy e világon nincs az ember számára nagyobb áldás, mint a paradicsomi átok. Arcod verítékében eszed majd kenyeredet! — Nagyon bölcs tanítóid voltak, scharführer. — Magam is csak most látom, mennyire bölcsek voltak. — Bizony, rendkívüli bölcsek. Te vagy a filozófusunk. — Csak egy dolognak örülnék igazán. — Minek, scharführer? — Ha olyan sokáig kellene ringatnia a bölcsőt, hogy a fattyával együtt tönkreizzadná magát... Obmann legyintett. A röhögés elnémult. — Nincs benned fantázia, scharführer, — mondta, — soha nem is volt. A filozófusoknak soha sincs fantáziájuk, de ha van is, nem sokat ér. Itt csak egy embernek van fantáziája, Ottónak, az övé is gyenge. Én legszívesebben itt ülnék a háború végéig, és ennek a nősténynek ringatnia kellene a bölcsőt, de úgy, hogy a fattyával együtt csak csontváz maradjon belőlük. Csörögnének a csontok, és a száraz, ártalmatlan rothadás fölött szólnának a harsonák, harsonák és dobok ... — Obmann keresztbe vetette lábát, lóbálta csizmáját — . . . harsonák és dobok . .. haha. haha'
