Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
lábával lassan az ágytakaróhoz húzódott. Elmegy, elmenekül! Hová? Agyába hasított a nevetés, amely mindig felcsattant, valahányszor a bunkerban elismételték: „Isten veled, borjí, isten veled tehén, isten veled disznó...“ A francia mutogatta, mi az a couvée, de sohasem tudták megérteni, kereket jelent-e, kosarat, vagy tálat. A francia nevetett, s tanácstalanul rázta fejét. Elmegy innen, de a fehér szikla alá már nem térhet vissza. Mit szólna Černek? Megkóstoltatná vele az ólmot? Miért fenyegette meg? Elmegy! Nem kerül Zita konyhája felé, nem, ott a németek még meghallhatnák. És innen hogy jut ki? Lassan, csendesen, amilyen csendesen képes mozogni olyan ember, aki egész testében reszket, Majerský kimászott Zita ágyából, kihúzta a párnák alól katonasapkáját és puskáját, a sapkáját fejébe nyomta, a puskát nesztelenül a falhoz támasztotta. Hallotta, hogy a konyhában röhögnek a németek. Megigazgatta Zita ágyát. — a három párnát, amely alatt feküdt, alulról kezdte, megigazította az első dunnát, az alsót. A konyhában dörömbölt a bölcső, az SS-ek röhögtek, egyikük valamit mesélt. Majerskýt mindez kiűzte a házból. Ment, maga sem tudta, hová. Negyvennégyben Jozef Majerský negyvenegy éves volt, s amikor falujában, Temesányban két napja lengett már a csehszlovák és a szovjet zászló, azt mondta feleségének: — Asszony, a gyerekeknek ne szólj semmit, a nagyobbik járjon tovább munkába, mintha semmi sem történt volna, én pedig elmegyek. Ne sírj és hallgass! Ha valaki kérdezné, mondd, hogy Pozsonyba mentem a minisztériumba, ott valami bajom esett — elütött egy autó, érted! — és most kórházban fekszem! Majerský akkor sok mindenfélére gondolt: megint ugyanúgy lesz, mint az első háború után a légionáriusokkal. Drága ember lesz mindenki, aki szembefordult a németekkel, még akkor is, ha csak a levegőbe puffogta- tott, zsidók már nincsenek, elvitte őket az ördög, de a vagyonuk megmaradt, ügyes emberek kellenek hozzá. Az oroszok már Varsóban. Bukarestben vannak, ha egyszer elindulnak, egy-kettőre vége Hitlernek, zsírfolt se marad belőle. A partizánbrigád parancsnokságára ment, gránátokat és puskát kapott, egyenruhába öltözött, aztán azt csinálta, amit a százada. Szerették, mert mindig arra törekedett, hogy mindennel egyetértsen. — Vacak partizán az olyan, — szokta mondani, — aki muszájból tesz valamit, az a jó partizán, aki magától megy! A németek szétverték a századot, a szétugratott csoportok közül az egyikben ő volt, meg a J<:ét diák és a két zsidó, a francia, a görbe hátú Baďo, Haško főhadnagy és Černek, Zita férje. A fehér szikla alatt az erdőben, messze Lieszkovón túl bunkert ástak a földbe, kibélelték fenyőhasábokkal, oda hordtak mindent, amit csak lehetett, s vártak, mi lesz. Zita konyhájában röhögtek a németek, dörömbölt a bölcső, Obmann legényei hangosan beszélgettek. Majerský a szobában csendesen elegyengette Zita ágyát, reszkető kézzel fejébe nyomta a katonasapkáját, a leffentyűjét fülére húzta, fogta a puskáját és lassan, csendben és óvatosan lábujjhegyen az ablakhoz ment. Megállt, mert egyszerre, mint az áradat, szakadtak rá az emlékek, arra a szobára gondolt, amelyben a radotíni nagybirtokon lakott. Oda járt hozzá Zita, szép fiatal arcán mindig nevetés és félelem látszott, amikor az ágyon ülve maga alá húzta meztelen lábát. Megint néhány lépést tett az ablak felé. Elüldözte innen a Zita konyhájában harsogó német zsinatolás és röhögés, a bunkerban maradt bajtársai, maroknyi különféle ember, akiknek nevetéssel sikerült legyőzniük a hideget, az éhséget és a félelmet. A francia Jean Panais aki csak úgy tudta megmagyarázni, mi az a couvée, hogy hóból fészket formált, négy hótojást rakott bele, nevetett és azt mondta: „£a c’est la couvée!“, de legfőképpen Zita kergette ki a házból, bár Majerský nem tudta, mi űzi el Innen, csak azt érezte, hogy remegő teste, sajgó feje, égő szeme, émelygő gyomra hajszolja, üldözi. Jobb kezében a puskát fogta, baljával az ágyba kapaszkodott, a hideg, sima ágydeszkába, s lassú, óvatos léptekkel igyekezett előre jutni a hosszú rongyszőnyegen, alig arasznyi kurta léptekkel, kihúzta magát, hogy a gyöngeség- től el ne szédüljön, orra ne bukjon. Mennybéli Krisztusom! Szájában meggyűlt a nyál, aztán hirtelen kiszáradt a torka meg a szája, majd megint tele lett nyállal. A konyhában dörömbölt a bölcső. Német zsinatolás, német röhögés. Majerský rövid léptekkel haladt a szürke ablak felé. Jean Panais... Qa, c’est la couvée...! Majerskýn új félelem hatalmasodott el. Nagyon szerette azt a franciát — és ha a németek nekivágnak az erdőnek, nyomait követve talán rábukkannak . .. Mennybéli Krisztusom! Rövid léptekkel közeledett az ablakhoz. Valahol itt végződik a másik ágy, és az ablak még messze van. Majerský egyszerre úgy érezte, hogy iszonyú messze van az ablak, soha az életben nem jut el odáig, elesik és — mindennek vége! Zita, Zitácskám! Kisfiad
