Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
is fehérkenyeret sütnek, félelemben él, de félelme nem akkora, hogy ne hagyná magát megvendégelni, felhagyna a nappali és éjszakai akciókkal, elhanyagolná kötelességét, hogy itt is megtisztítsa Európát a partizán-nyava- lyától. — Du ... ! Zita Obmannra nézett, csillogó szeméből feketén sütött a félelem és a harag, a scharführer beszívott, vékony ajkaira meredt, mert ebből az egyetlen szóból, amely olyan volt, mintha mérget köptek volna rá, megérezte Majerský sorsát, a maga sorsát és a gyerekét. Mi lesz a gyerekkel? Ferkóval? A takaréktűzhely vasrámáját szorongató keze zsibbadni kezdett. Obmannra nézett, hallotta érthetetlen beszédét, mérges köpködését, s ringatta a bölcsőt. A fiúcska apró kezével megkapaszkodott a bölcső szélében, erőlködve felült. Obmann embereire nézett. Felnyöszörgött. Zita lassabban ringatta, hogy bele ne üsse fejét a bölcső szélébe. — Ottó, — mondta Obmann és a bölcsőre mutatott, — ringassa gyorsabban! — Gyorsabban ringatni! — förmedt rá Zitára Drossel. — Az oberscharführer úr azt mondja, hogy szuka vagy, disznó, lotyó, nem azért jöttünk, hogy megvédjük a partizánoktól — nyavalya vagy, rothadás, bűz és ronda- ság — berondítottad Európát! — Drossel megtoldotta Obmann szavait azzal, ami éppen eszébe jutott. — Kikutatjuk a házat, és ha valami nyomát találjuk az uradnak — elrothadsz a trágyadombon! Jól jegyezd meg! Gyorsabban ringatni! Az oberscharführer úr parancsolja! Ringatni! — Beteg, — mondta Zita, — legyenek belátással! * — Fattyút lefektetni és gyorsabban ringatni! Zita lehajolt a gyerekhez, megfogta a hóna alatt, hogy karjába veszi. — Nein, nein! — mondta Obmann nyugodtan s mutatta, hogy hagyja a gyereket a bölcsőben. — Szegény kicsim, — mondta Zita és köny- nyeit nyeldeste, — feküdj le szépen, feküdj! — Lefektette a kisfiút, arcát elfordította Obmann legényeitől és a világosságtól. — Feküdj szépen, és aluszkálj, csicsikálj szépen, csicsi baba, csicsi! Megint ringatni kezdte a bölcsőt. A gyerek mintha megértette volna, fekve maradt. Az SS-ek hangosan röhögtek, Kniewald az előreugró állú scharführer ostoba, trágár viccet mondott. Obmann a konyha és szobaajtóra nézett, aztán pillantása megakadt a tűzhelypadkára rakott vörös fazekakon. Zita ringatta a bölcsőt, csillogó szemében harag sötétlett. Majerský az ágyban, nyoma ott maradt a konyha és a szoba ajtaja előtt s a két ajtó között, a nyomok egyenesen az ágyhoz vezetnek, ő meg itt áll egy szál ingben, annyi férfi előtt — tnindez súlyos, gyötrő fájdalomként terjeszkedett el benne. Már azt sem tudta, valóban átéli-e, vagy csak álmodja. Egyre az járt az eszében, hogy a padláson, az ócska ládában ott van a férjének, Misónak két öltözet ünneplő ruhája, két kalapja, kurta szürke bekecse, cipője. Ott a fehérneműje, borotvája, pengéi, még borotvaszappan és pamacs is. A ládafiában az iratai, fényképes- igazolványai. Mindent egy helyre rakott a fiókba. A ládára szénát szórt, de mit használ az .. . Gyorsan ringatta a gyereket, aki elcsigázva nyitotta fel égő, álmatlanságtól vörösszemét. Keveset alszik mostanában szegényke. Obmann beszívta ajkait, olyan volt az arca, mint a vasék, amellyel fát hasogatnak. Ahlenra gondolt. Szép vidék, Westfália déli részén- Egész Westfália olyan, mint Ahlen, mindenütt fehér liszt vegyül a fekete korom közé és fekete korom a fehér lisztbe. Ahlen, drága Ahlenom, mi maradt belőled? Obmann maga előtt látta az elpusztult városokat és falvakat, orosz és német városokat. Jó volt azt mondani „Das Ende von Krementschug! “ gondolta magában. Kremencsugnak vége! De vége Ahlen- nak is! Ahlen, drága Ahlenom! Talán nem maradt belőle más, csak rakás összelőtt beton, málladozó tégla, bedült pinceboltozat — s valahol ott lakik az apja és az anyja, emberi tetvek, akik a világra merték őt hozni. Obmann hűvösen nézett Zita izzadt arcára, sima, verítékgyöngyös, széles arc, a homloka még szélesebb, pillantása végigfutott a nő barna, göndör haján, hosszú fehér nyakán, mellén rebbenő fehér ingén, csípőjén megfeszülő kék szoknyáján. Zita ringatta a bölcsőt, leküzdhetetlen harag ébredt benne, már nem gondolt arra, hogy mi lesz, s tiszteletet érzett mindenki iránt, aki szembeszegült a németekkel, Majerský iránt is. Szegény, csak szerencsésen elmúljon minden, ne találják meg, ne essék baja! Majerský a szobában hallotta, hogy dörömböl a bölcső elnyűtt talpa, s bár abban reménykedett, hogy amíg Zita ringatja a gyereket, addig nem esik baja, mégis agyában dörömbölt, dongott a bölcső, mintha bunkóval csapkodnák sajgó, lázban égő fejét. Egész teste reszketett, úszott a verítékben, remegett fölötte a dunyha. Lassan, óvatosan, hogy meg ne bontsa az ágyat, egyik kezével és egyik
