Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
sárga agyarai —, hogy a szabadság sírja a művészet bölcsője... Mi más is lehetne... érti, Herr Oberscharführer: a szabadság sírja — a művészet bölcsője, ez azt jelenti... — Ez veszélyes bölcsesség — mondta Obmann —, veszedelmes ajándék, scharführer, ezt nem lehet, inkább mondjuk így: a bölcső sírja — a szabadság bölcsője, nem igaz? Obmann Zitára mosolygott, a vékony ajkai közül lassan szivárgó füst fátyolén keresztül nézett rá. Zita reszketett a szégyentől, hidegtől, forróságtól, undortól. Undorodott Obmann vékony ajkaitól, fehér fogaitól. Lenyelte könnyeit. Szegény M'isó! Ki tudja, hol van? Egy pillanatig új, más félelem hasított belé, át villant az agyán, mennyit kell szenvedniük a férfiaknak, akik a hegyek közt maradtak. Mennyit kell szenvedniük az ilyen halálfejesektől, ha elfogják őket. Obmannra nézett. Majerskýt már aligha kérdezheti meg, hogy hallott-e Černek Misóról. De hisz — minek is kérdezné? Megalázva és megszégyenítve, rettegve mindenért, amit e világon a magáénak mondhatott, kezdte megérteni Majerskýt, aki az ágyában feküdt. Kezdett megbocsátani neki. Szegény! Istenem, mi lesz most? Amit Radotínban tett vele, az semmi se volt. Majerský talán tud Misóról... De mi haszna már? Ringatta a bölcsőt, hogy Obmann kedvében járjon. Majerský izzadtan, fájó fejjel, sajgó testtel reszketett az ágyban, érezte, hogy remeg fölötte a keményre tömött dunyha. A radotíni nagybirtokon Majerský rajta tartotta szemét Ragalán, Furkónén és a Zitáján, s amikor látta, hogy Ragala és Zita megértik egymást, dühösen elnevette magát, azt mondta magában: Megálljatok, majd adok én nektek!, s elkergette a munkából Zitát meg az anyját. Azt hitte, Ragala utánuk megy. Csakhogy Ragala Janó egy napon három más legénynyel együtt megleste, agyba-főbe verték és otthagyták öntudatlanul fekve a radotíni nagybirtok nagy pajtája mögött. A csendőrök hiába nyomoztak, Ragala Janó kis idő múlva elment Radotínból Prágába, csavargóit, koldult, egyik napról a másikra tengődött. Furkóné meg Zita egyedül kerestek munkát a szomszédos nagybirtokokon, minden vagyonukat batyuba kötve cipelték a hátukon, s amikor már csak hetven fillérjük maradt, egy éjjel halálra fáradtan, éhesen belopakodtak a týneci nagybirtok istállójába, lábra állították a teheneket, alájuk térdeltek és egy kis tejet szívtak az egyikből, a másikból, a harmadikból, így verték el az éhüket. Reggel a béresek megtalálták őket az istállóban, a sáfárhoz vitték mindkettőt. Könyörögtek neki, hagyja őket dolgozni a birtokon. Jufena sáfárnak, aki fél szemére bandzsított, és egyfolytában köpködött, végül megesett a szíve rajtuk, megtűrte őket, bár attól félt, hogy a csendőrök keresik a két nőt. Nem keresték. Egy év múlva, harmincnégyben, augusztus végén Zita Csehországban, egy Kolín melletti nagybirtokon férjhez ment Ragala Janóhoz, akivel véletlenül akadt össze, s amikor a férfi megkérdezte, hova tette a gyerekét, közömbösen megvono- gatta vállát s csak annyit mondott: „Igaz, állapotos voltam. Nem tudom, tőled-e vagy tőle, de a gyerek szerencsére elment.“ — „Elment?“ kérdezte a férfi. „Magától?“ — „Magától, Jankó.“ Zita férjhez ment Ragalá- hoz, rosszul élt vele. A férfi ütötte-verte, azt ordítozta: „Nem akartalak, mégis el kellett hogy vegyelek!“ Ragala Janó mindjárt a szegényes esküvő után otthogyta Zitát. Beállt egy tolvajbandába, amely Csehországban az utakon keresztbe-feszített, fákhoz kötözött acélsodronyokkal tartóztatta fel éjszaka az autókat és kifosztotta a jobban öltözött utasokat. Egy ízben lövöldözésre került a sor a csendőrökkel, Ragala Janó megsebesült, és később meghalt a pilzeni kórházban. Harminckilenc tavaszán Zita megint Csehországba ment munkára, vele ment gyönge és betegeskedő anyja is, ott találkoztak Černekkel, aki akkor már öreg legény volt, Zita előbb elmondott neki mindent az életéről, Majerskýrôl és Raga- láról, aztán feleségül ment hozzá. Černek Csehországból egyenesen hazahozta Lieszkov- ba, a patak mellett, a vizenyős réten épült új házba. Obmann emberei várták az éjjeli akciót, figyelték a gondolataiba merült, álmodozó oberscharführert. Kniewald és Drossel lopva mosolygott. Jó volt ott a malomban Ahlen mellett, gondolta, jó volt, szép volt a gyerekkor, míg nem jöttek a hitelezők, rá nem tették kezüket ápjára és a malomra. Aztán következett az élet a fekete Ahlenben, a Kretén, Hitlerjugend, Streifendienst, a fiatal Ernst Obmannak meg kellett tanulnia, hogy olyan természetesen álljon kezében a fegyver, mint a toll, csizma és bricsesznadrág került rá — az ember észre sem vette, hogyan kezdte ki a faj, a párt, az eszme, a Kretén — aztán jött Oroszország, Oroszország, a kőnigsbergi kórház, megint Oroszország, nagy, szörnyű, kétségbeejtő ország ... Ö, Oroszország, ott ki lehetett próbálni a különleges technikát, politikai biztosokra specializálta magát, lábuknál fogva akasztotta fel őket, izzó vassal égetett a mellükre ötágú csillagot, sarlót, kalapácsot — így parancsolta az eszme, a párt, a kormány, a Kretén — most meg nappali és éjjeli akciókra jár valami Szlovákiában, ahol még ma
