Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
konyha meleg és otthonos volt, a csempés padkás szürkéskék takaréktűzhely jól kifű- tötte, bár már leégtek benne a fahasábok. Obmann lassan, alig hallhatón lélegzett, igyekezett magába szívni Zita testének melegét, amely elárasztotta az egész konyhát. Lieszkov, a hegyaljai falu sötét és csendes volt, a házak és kunyhók szürkén terpeszkedtek a kormos ég alatt, a szürke falakban fekete sebekként ásítottak az ablakok. Liesz- kovra ráborult a februári éjszaka, fehérsége csak itt-ott maradt ép és sértetlen, máshol összetaposták, bemaszatolták a havat. Az ép és felperzselt házak csendes sírokként meredtek a sötét, borús égre. A megtaposott hó, amelyre nappal vagy két óra hosszat sütött a sápatag nap, estére megfagyott és ropogott a járőr csizmája alatt, amelyet a lieszkovi fáradt és elgyötört helyőrség dühös és sértődött parancsnoka, Hals főhadnagy küldött ki Obmanntől félve, hogy Köln altiszt vezetésével bejárja a falut. Paul Hals főhadnagy zöldesszürke egyenruhában, zöldesszürke köpenyben, fején acél- sisakkal fel-alá járkált a kúriában, a szobájában, s várta, mikor jön az oberscharführer. „Biztosan valahol a megszokott komédiát ját- sza“, mondta magában, „és a háború az ördögé lesz!“ Ekkor valami eszébe jutott, maga is elszörnyedt tőle: Elfogni az oberscharführer t és kiadni a partizánoknak! Levette nagy, szarukeretes szemüvegét, köpenye zsebéből kihúzta zöldesszürke kesztyűjét, tisztogatni kezdte az üveget. Az őrjárat fel-alá cirkált a sötét és csendes faluban. A felvégen, Hankóék háza előtt Hans Moeller közkatona járkált ide-oda, harminc lépést erre, harminc lépést arra, Hankóéktól szinte egész a Černekék házáig, számlálta lépéseit, egy, kettő, három, négy, öt, hat... sisakját a szemére húzta, vizslatta maga előtt a mocskos havat. Dermedt keze a jéghideg gyortü- zelő puskát szorongatta, ide-oda járt, sarkon fordult és újból számolt, hogy nyugalmat erőltessen magára, még mindig visszhangoztak benne Obmann sértő szavai: te tetves kutya! Már az anyádban zabáltak a tetvek! Bárcsak megzabáltak volna...! „Iszonyú sértés volt ez, hisz anyját sohasem ismerte. Obmann sértő szavai után arra gondolt: Legdrágább az az anya, akit az ember sohasem lát, mert nincs miért, nem lehet miért szidni őt. Semmi rosszat sem találhat benne. Nem volt tetves anyám, én se vagyok tetves kutya, tetves kutya mindenki, akinek káplárnál nagyobb a rangja. Moeller lépéseit számlálta, ide-oda járt, sarkon fordult, lassan lépkedett Hankóék házától a Černekékig és reszkedetett a dühtől. — Gut, gut, — mondta Obmann Zitának, — das ist gut, ja, ja! Zita ringatta a bölcsöt, megalázva és szégyenkezve, mert nem tudta, miért kell ringatnia. Sejtette, talán azért, mert az SS-ek még nem láttak bölcsőt. Talán Németországban már nem ismerik. Igaz, nálunk is már kiságyakat és gyerekkocsikat vásárolnak az emberek. Ez is régi bölcső, a Hankóéké, elkopott a talpa, azért dörömböl, Hankóék talán nem is tudják, hol van most. Ha Misó otthon marad, új talpat faragott volna. A bölcső végigvándorol egész Lieszkovon, aszerint, hogy melyik házban van kisgyerek. Kubikék már kérték is. Oda kellett volna adni. Zita szégyenkezve ringatta a bölcsőt, rázta a láz és a hideg, erőlködve nyeldeste könnyeit. Egyszere idegenszerű sipogó nevetés, vihogás tört ki belőle, mintha valami szorongatná a torkát, s közben rázta testét a hideg. Obmann az asszony lúdbőrös vállára nézett. — Ah, Ottó, — mondta Drosselnak, — kérdezd meg min nevet olyan jókedvűn? — Min nevetsz? Zita torkából egyre ömlött a vékony, sipogó vihogás. — Te lotyó! Obmann még jobban összeszorította ajkait, amikor látta, hogy Zita nevetésre nyílt szájából elővillannak apró, fehér fogai, s fölöttük ínyének rózsaszín húsa. — Magukon nevetek, — mondta sipogó hangon, — maguk még nem láttak bölcsőt? Hát akkor miben .. . ? — Nem, — mondta Drossel. — Még nem! — Annyi földet bejártak, — Zita megint görcsösen, sipogva nevetett, arca elvörösödött, aztán elsápadt. — annyi gyereket megégettek, annyi földet bejártak .. . — Mit mond? — kérdezte Obmann, — min nevet? — Azon, hogy még nem láttunk bölcsőt, — mondta Drossel. — Azt mondja, annyi földet bejártunk, de bölcsőt még nem láttunk! — Én nem láttam. — Obmann arra gondolt, hogy legszívesebben egyedül lenne a konyhában. A scharfürernek igaza van, ízléstelen, ha a férfiak egymást nézik és várnak a sorukra. Először látom, és szívesen tennék bele ajándékot, mert... a bölcsőbe ajándékot szokás tenni. Obmann rámosolygott Zitára, aki már elcsendesedett, küszködött a könnyeivel. Zsibbadó teste meg-megrándult. — Scharführer, — fordult Kniewaldhoz , — te vagy a filozófusunk. Találj ki valami bölcset! — Hallottam valamikor ... — Kniewald kissé elgondolkozott, alsó ajka mögül kilátszottak
