Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső

Zita remegett, rettegve ringatta a bölcsőt, féltette a fiát, önmagát és Majerskýt, aki benn a szobában fekszik a letakart ágyban. Bal szeme sarkából nézte a két sáros foltot a konyha meg a szobaajtó előtt, a köztük húzódó, száradó nyomokat. Észreveszi? Vagy talán már észre is vették. Istenem .. .! Mindent megtesz, amit akarnak, csak meg ne találják Majerskýt. Mellén remegett a fehér ing.

Majerskýt az ágyban rázta a hideg és a láz, a félelem, rettegett magáért, Zitáért, félt, hogy reszket fölötte a dunna. A megindult vérkeringés elviselhetetlen fájdalmat sajtolt a fejébe, egy gondolat kínozta: Nem lett volna szabad megtenni! Ott kellett volna maradnia, ahol volt. . .! Nyirkos kezével szorongatta a puskát.

Messze a hegyekben, Lieszkov fölött, a fehér szikla tövében maradtak a bajtársai, egy töredéke annak a századnak, amely szeptemberben megtámadta a németek raktárát, két hétig védelmezte a német katonaság ellen a völgyet, amelyben Melichava falu feküdt, tíz napig tartotta Melichavát, aztán amikor elfogyott a lőszerük, visszavonultak a németek elől, hátrahagyva halottaikat és sebesültjeiket apró csoportokban húzódtak vissza a hegyek közé. Majerský nyolc bajtársa a bunkerben maradt. Az alacsony, fekete, görbehátú Bad'o Janó, két fiatal diák, akik leginkább arról vitatkoztak, hogy mi a huszadik század lényege: a politikai szabadság vagy a politikai rabság, s ha nem vitatkoztak, naphosszat hallgattak, aztán két pozsonyi, Cipko Štefan és Martinec Michal. Jean Panais, egy fiatal francia, aki a dub- nicai fegyvergyárból szökött el, két harminc évesnél idősebb zsidó testvér, mindkettő szikár, magas ember, Waagmann Ernest és Július, egyik kereskedelmi mérnök, a másik jogi doktor, rajtuk kívül még ketten voltak, Haško Juraj, a sovány, karcsú hadnagy, meg egy tagbaszakadt ember, a karja olyan volt, akár a vén bükkfa ágai az erdőn, arca sápadt, haja ősz, Černek Misó Lieszkovból, Zita férje. Az emberek a bunkerban tudták, hogy Černek lieszkovi, s hogy azért nem ereszti őket a faluba, mert feleségét és kisfiát félti, s ha Majerský sejtette volna, hogy Lieszkovban Zitába botlik, esze ágába se jutott volna, hogy a faluba menjen. Zita nem volt lieszkovi. Cernek hozta ide, az új házába. Majerský bajtársai fönnmaradtak a hegyek közt, messze Lieszkovon túl, s az utóbbi időben egy tehén meg egy borjú húsából éltek, az állatokat Cipko és Martinec, meg a francia Panais hajtotta el vad hóviharban az erdésztől, amikor a németek parancsára már harmadszor költözött vissza Melichavából a távoli erdészlakba. „Adieu veau, vache, cochon, couvée!“ mondta

a francia Panais a síró erdésznének meg a káromkodó erdésznek, s Cipko, Martinec és Waagmannék lefordították a többieknek: „Isten veled, borjú, isten veled tehén, isten veled disznó . ..!“ Sokszor nevettek ezen, s amikor Panais elmagyarázta, mi az a couvée, és senki sem értette, még jobban nevettek. Mind a nyolcán ottmaradtak a bunkerban, messze Lieszkov fölött, de Majerský nem maradhatott, mert megfájdult a szeme. Másféle ember volt, mint társai. Már Csehországban, a radotíni nagybirtokon is más volt, s bár ott bizonyos dolgok megrendítették, nem változott meg. Radotínban Zita, a tizennyolc éves szép leány nem tudta elfelejteni Majerskýt, bár Ragala Janó csapta neki a szelet, nem tudta elfelejteni Zitát Majerský sem, bár felkínálta és átengedte Ragalának. Ragala Janó nagyon szerette Zjtát, annál jobban szerette, minél többet csúfolták a férfiak meg a legények.

— Janó, te szamár! — mondogatták. — Hogy lehetsz olyan hülye? A gazdával hen- tergett, hentereg és henteregni fog.

Ragala Janó hitte meg nem is, csak akkor hitte el végleg, amikor egy éjszaka Majerský ablaka alatt ült és hallgatódzott. Sokáig semmit sem hallott, de végül, amikor már-már virradni kezdett, megütötte fülét Majerský hangja, amely hosszú ideig egybefonódott tudatában a széles, sokféle szaggal terhes udvarral, nagy csűrökkel és istállókkal, zöld vetőgépekkel, sarabolókkal, nagy szürke cséplőgépekkel, s forró júliusi napot hírlelő hajnali, derűs égbolttal.

— Ugyan már, Zitácskám, — mondta Majerský a szobában, — tégy úgy ahogy mondom!

— A kedvedért még azt is megteszem, — mondta Zita, — de a gyerek a tied lesz...

— Lehet, hogy az enyém, lehet hogy nem, mindegy Zitácska! Fő dolog, hogy nyélbeütjük a dolgot. Janó nagy marha, könnyen elhitetheted vele.

Ragala Janó hallotta, hogy Zita sírva fakad, fölállt és elment Majerský ablaka alól.

Zita konyhájában, a fenyőfapadlón kopogott és dörömbölt a bölcső elnyűtt talpa.

Majerskýt rázta a hideg, a félsz Zita ágyában.

Lieszkov fölött a bunkerban Majerský nem akarta, hogy semmi hasznát se vegyék. Benn tartózkodott, mert nem tudta elviselni a hő fehér ragyogását, az égbolt kékségét, időnként kirázta a keményfa-priccsekre terített takarókat, kisöpörte a szemetet, főzött, s amikor Martinec, a hallgatag diák egyszer felsóhajtott „Ki tudja, mit csinál Pozsonyban az én Danám“, Majerský aki éppen lapáttal lo