Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső

csolta a vizet a fehér hóra, megjegyezte: „Az én Zitám, fiúk, az volt csak a lány! Zita....! Kezes, jó lányka, mindent megevett, amit főztem neki. És nem egyszer még ...!“ „Jozsó“ szólt rá Černek, haragos, széles sápadtképű ember, „sokat beszélsz is ... hallod, Jozsó, hogy hívták azt a te Zitádat?“ — „Miért?“

— „Csak kérdem! Hallod, Jozsó, nem ismertél te egy bizonyos Ragalát? Csehországban járt munkára. . Majerský megijedt, elsápadt, szótlanul öntötte ki a vizet a bunkerból. Fejét rázta. „Nem ismertem...“ — „Ne mondd, Jozsó! Ne hazudj! Jól ismerted. Beszéltem azzal a Ragalával rólad. Azt mondta, nyakába sóztad a szeretődet. Tudod, mi történt aztán Ragalával?“ — Nem, nem, mi történt?“ — „Jól tudod te, mi történt vele. Egy szavadat se hiszem. Jozsó, eddig szerettelek. De most már nem! Vigyázz a szádra, mert megkóstolod az ólmot!“ — „Miért, Misó? — „Sokat beszélsz és panaszkodsz a szemedre — te szimuláns!" — „No, Miso“, mondta Majerský, „nehogy neked is megfájduljon a szemed!" Szótlanül öntözte ki a mocskos vizet a meleg bunkerból, könnyező szemét eltakarta, hogy ne gyötörje a fehér hó, a kék égbolt fénye. Akkor már elhatározta, hogy elszökik, s mikor aznap lóháton négy szovjet partizán jött a paranccsal, hogy készüljenek fel, át kell törni az előnyomuló szovjet csapatokhoz, Majerský némán meredt rájuk és elcsigázott lovaikra, hallgatta beszédüket és gondolkozott. Nem nagyon értette, hogy mit mondanak, de annyit tudott, hogy Hitler minden fronton vereséget szenved, rohan, akár a megbokrosodott ló. „Hitler kak retyivaja losagy", mondta az egyik partizán alacsony, zömök, csontosképű fickó, aki ócska irhabundát viselt. A priccsen ült, összekocogtatta csizmái hegyét, úgy rázta le róla a havat meg a sarat. „Kak retyivaja losagy — da, no Hitleru i knut i vozsgyi!“ — „Mi van Hitlerrel?“ kérdezte Majerský Haško főhadnagytól. „Hitler“, mondta >Haško, „olyan, azt mondják, mint a megbokrosodott ló, fut mint a bolond, ostor neki meg zabla!“ — „Hát“, mondta Majerský, „az bizony kell!“ Hallgatta a szovjet partizánokat meg a bajtársait, arról beszéltek, fel kell készülni, mert bármelyik napon indulhatnak. Amikor a lovas partizánok elmentek, Majer- skýben végleg megérett az elhatározás. Elszökött, előbb az ösvényen ment le a patakhoz, a patak mentén tovább az erdészlakhoz, mesz- sze Melichava falu fölött, aztán tisztásokon, sűrű erdőkön át tartott Lieszkov felé, mert tudta, hogy a bajtársai ott nem fogják keresni.

Zita a beteg gyereket ringatta, testét hol forróság öntötte el, hol hideg borzongatta.

Ernst Obmann oberscharführer hátratámaszkodva, kényelmesen ült Zita székén, gondolatai gyerekkorában jártak, Ahlen mellett. Ahlen, ó, drága Ahlenem! Fekete város, szénbányák, fekete gyárak — de apa malma fehér, kívülről fehér, vadonatúj, belülről még fehérebb a liszttől. Ernst a malom mögött játszik pajtásaival, bátyjával,Paulival, s a föld alól hallják az óriás Dieselmotor dübörgését. Dörömböl, egymást követik a lassú dobbanások. A motor óriási nagy, hajtja a malmot, hajtja előre Obmannék rövid, boldog életét, Paul Obman- nét, a feleségéét és két fiáét, Pauliét és Erns- tét. Ahlen, drága Ahlenom, mi maradt belőled? Obmann már nem egy városon haladt keresztül, amelynek egyik végétől a másik végéig lehetett látni, mert a rombadöntött, földdel egyenlővé tett házak nem álltak a szem útjába, feltárták előtte az irdatlan pusztulást.

— Mondd meg neki, Ottó, — parancsolta Obmann Drosselnek, a flastromképű SS-nek,

— ringassa gyorsabban!

— Ringatni! — ripakodott rá Drossel Zitára,

— gyorsabban ringatni!

Zita engedelmeskedett.

— Gut, ja, ja, — mondta Obmann, — ja, ja, gut!

Zita fiacskája lázban égő, vörös arccal, fátyolos, sötét szemekkel nézett anyjára. Fehéres göndör haja csillogott a lámpára borított törülköző alól kiszüremlő, homályos fényben.

Zita egyik kezével a tűzhely rámáját, a másikkal a bölcső szélét szorongatta, kissé a gyerek fölé hajolt; sajgott a háta, reszketett a félelemtől, nem mert felegyenesedni, nem mert megmoccanni. Bár csak ing és könnyű alsószoknya volt rajta, a meleg tűzhely mellett egész teste izzadni kezdett.

Obmann az asztalnál ült, a bölcsőre nézett, a sima deszkákra, amelyeket ki tudja, hány anya keze koptatott simára, a szív alakú díszre, amelyet a gyerek feje fölött vágtak a fába.

— Ja, ja, — bólogatott, Zita végre helyes ütemben ringatta a bölcsőt, ugyanabban az ütemben, ahogy apa Diesel-motorja dübörgött Ahlentól nem messze, — ja, das ist gut!

Obmann legényei sorban a lócán ültek, csodálkozva meredtek oberscharführerjükre. Kniewald scharführer és Drossel kissé mosolygott. Ismerték Obmannt, tudták, mi következik. Az oberscharführer álmodozva mered maga elé, s bár azt mondja, nem jó, ha a nappali akciót éjjeli akció előzi meg, most mégis ilyesmire készül. Vártak.

Obmann gondolataiba, ábrándjaiba merülve cigarettára gyújtott. Obmann és legényei jól érezték magukat Zita konyhájában, az apró