Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
érkezett, hogy felváltson a városban egy másik egységet, folytatta elődeinek munkáját. A városon túl, egy fiatal nyirfaligetben a parti- zán-nyavalya vagy harminc díszpéldányát végezték ki, mégpedig különleges technikával, amelyet Ottó Drossel, a flastromos képű SS- legény talált ki, ugyanaz, aki a tolmács szerepét játszotta Obmann és Zita között. Kézigránátot kötöttek a partizánok nyakára, akik nem is voltak partizánok, csak hozzátartozóik, a hegyaljai falvakban fogdosták össze őket. Kézigránáttal az álluk alatt az elítéltek maguk ásták meg közös sírjukat. A sír fölött állva egyenként lőtték le őket, a gránátokba lövöldöztek. Egynek sem maradt a helyén a feje. Ez jó dolog, mondta Obmann Drosselnek, helyeslem az efféle különleges technikát, mert a fejetlen nyavalya már nem veszélyes, megtrágyázza a jövendő termőföldjét, a fejetlen nyavalya olyan, mint. . . mint. .. micsoda fantáziád van, Ottó! — Obmann a tisztogató igazságszolgáltatás főcsoportvezetőjének tekintette magát, a tisztogató igazságszolgáltatás volt nappali akcióinak értelme. Veszedelmes munkának tartotta, s panaszkodott, hogy a hadsereg nem szállít elég politikailag nem kívánatos elemet. Ezért maga is eljárt nappali akciókra, embereivel és kutyáival. — Pártunk politikája, szokta mondani, nagyszerű dolog! Üj, szerfölött magasrendű erkölcsöt hordoz magában — szerinte az ember mindenkit eltávolíthat, aki csak akar, mert a felsőrendú erkölcs követelményeinek tulajdonképpen senki sem felel meg — a partizán-nyavalyáról pedig fel sem lehet tenni, hogy megfelel valamiféle felsőbbrendű erkölcsnek. Bárcsak a hadsereg politikailag művelt volna, akkor nem kellene nappali akciókra járnunk! Az éjszakai akció más volt. Elsősorban ital és nők kellettek hozzá. Az éjszakai akció legjobb terepe a simakezű és ripacsos lelkű nőstény, mondogatta Obmann. — Érdekes, — fordult Obmann Kniewaldhoz, — hogy ebben az országban mindenütt jó kosztot és rossz lakásokat találtam. Nálunk fordítva van. Jó lakások és rossz koszt. — Én is észrevettem. — Ottó, — Obmann Drosselra nézett, — kérdezd meg tőle, miből sütik a kenyeret. — Miből sütöd a kenyeret, — ismételte Drossel kerékbe tört cseh nyelven. — Rozs- vagy búzalisztből — s egy darab hideg, sótlan rántottét vett a kanálra, majszolni. — Néha árpalisztből is. Obmann megvárta, míg Drossel lefordítja, bólogatott, apja ahleni nagy malmára gondolt. Vékony ujjával, amelyen mint a hold sarlója, feketéllett a körme alja, a bölcsőre-mutatott. Zita reszketett a szégyentől és a hidegtől. Kis konyhájában nagyon meleg volt, szinte perzselte a testét, de belsejében valósággal di- dergett. Szeme megint megtel csípős köny- nyekkel. — Itt jó a koszt, — mondta Obmann Knie- waldnak, — és az emberek vendégszeretők. Haha! A polgármester meg a városi előkelőségek ... Naív csürhe! Aki fél, mindig vendégszerető. — Meg a gyöngék is. Obmann Kniewaldra nézett. — A félénkek, — mondta, — és a gyöngék. A bölcsőre mutatott. — Ezt csak meséből ismerem, — mondta, — meg könyvekből. — Bölcső és sír, bölcső és sír, — jegyezte meg Kniewald. — Bölcsőben és sírban alszol a legédesebben. — Scharführer, — nézett rá Obmann, — ezennel kinevezlek... izé... inkább schar- filozófus lehetnél, mint scharführer. — Igenis, Herr Oberscharführer, — mondta Kniewald, — szívesen lennék. Bölcsesség nélkül nagyon unalmas a világ. — Haha! — nevetett Obmann és Drosselra nézett. — Mondd meg neki, hogy ringassa azt a fattyút. Szórakoztat a hangja. — A Herr Oberscharführer azt mondja, — fordult Drossel Zitához, — hogy ringasd azt a fattyút! Zita szeme élesen villant Drosselra és Ob- mannra. — Ringatni! — mondta kis idő múlva élesen Drossel, aztán ráordított: — Ringatni a faty- tyút, ringatni! — Ne haragudjanak, — rimánkodott Zita reszkető ajakkal. — Nem szívesen ébreszteném fel. Szegény kicsi úgyis keveset alszik, beteg, minden percben felsír ... — Ringatni! Zita a rántottás lábost a tűzhelyre tette, mellé a karéj kenyeret, és ringatni kezdte a gyereket. Egész testében remegett, de nem látszott rajta, mert egyik kezével a tűzhely vasrámájába kapaszkodott, a másikkal a bölcső szélébe. Obmann oberscharführer széthúzta mellén a fehér köpenyt, látszott gallérján a fehér csík és csillag, sasorra élesen ugrott elő, sima, sápadt, sovány arcából, amely feltűnően hátrafelé, olyan volt, mint a fűrésztelepen a vasék, amivel a fát hasogatják, homloka is hátrahúzódott, simára fésült fekete haja is, száját összeszorította, ajkait beszívta; kényelmesen ült Zita székén és gyermekkorára, boldog gyermekkorára gondolt.
