Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
— Parancs, Herr Oberleutnant! Istenem, mi lesz most? — gondolt Zita Majerskýre, aki a szobában, az ágyban feküdt a dunnák alatt. Mit ad neki enni? Hisz éhes. Majerskýt a hideg rázta Zita ágyában. A dunnák, párnák nyirkosak, hidegek, dohosak voltak. Lába magasan a bakancs fölött átnedvesedett kezét arcához húzta, feje fölött megemelte a párnát, aztán félrehúzta a takarót, hogy könnyebben lélegezhessen. A párna megint arcára, kinyújtott karjára süppedt, fulladozni kezdett. Bal kezével megfogta nedves puskáját, megtámaszkodott vele a hideg, keményre tömött szalmazsákban, s óvatosan, hogy ne mozduljon fölötte a dunna, az ágy széléhez, a takaróhoz csúszott. Ötször egymásután mély lélegzetet vett, nagyot sóhajtott. Rázta a hideg, tüzelt az arca. Zita kisfia sírva fakadt. Kissé megnyugodott, amikor anyja ringatni kezdte. Majerský Zita ágyában jól hallotta, hogy koccan a fenyőfapadlón a bölcső elkopott talpa. Koccant, döngött, dörömbölt. Az ágyban lassan elmúlt Majerský félelme, a meglepetés izgalma, hogy éppen Zita házába nyitott be, de arca, nyaka, melle égett a szégyentől, hogy bejött Zita házába, hogy itt marad nála, hogy nem menekült el, s hagyta, hogy elbújtassa. Elmeneküljön? Hogyan? Eszébe jutott, hogy a közelben német őr áll. A konyhában kopogott, dörömbölt a bölcső elnyűtt talpa. Zita kisfia megint sírva fakadt. Majerský lassan végig húzta jobb kezét az arcán, megtörölte fájó, lehúnyt szemét, úgy törölgette, mintha belé akarná dörzsölni a sötétet, fájó szemének egyetlen ismert orvosságát. A fenyvesekben messze Lieszkovon túl, a Fehér szikla alatt, ahol a partizánszázad felbomlása után nyolc bajtársával együtt rejtőzött a bunkerban, fenyőfahasábokkal bélelt földkunyhóban, két héttel ezelőtt vette észre, hogy nem tud a hóra nézni. Januárban új hó esett, fehér volt, mint a porcukor, kitisztult az ég, egy felhő sem tarkázta. A hó betakarta a földet, a fenyőfákat, a földön heverő tört gallyakat, s a kemény fagyban, az éles napsütésben számtalan apró kristálykája csillogott, narancsszínű, zöld és kék szikrákat szórt. A derült égről az erdőre sütött a nap, lepallotta a fenyőfákról a hópárnákat, kéken világított a mennybolt, keresztül ragyogott a fenyőfák zöld ágai között, a bunker körül az erdő nappal felmelegedett — de Majerský érezte, hogy a szeme egyre betegebb, hogy a kék ég és a fehér hó méreg, amely elveszi szeme világát. — Csupa méreg ez a világosság, — mondogatta bajtársainak, — szörnyű méreg. Égett, sajgott a szeme, könnyezett, s amikor két nappal később világos napsütésben egyik bajtársával Bad'ával a közeli forráshoz ment vízért, rémülten suttogta: — Istenem, Janó! — Mi van? — kérdezte ugyancsak suttogva Baďo Jano, alacsony, fekete, görbe hátú ember. — Mit istenkedsz? — Nem látok, Jano! Majerský maszatos kezét könnyező szemére szorította, Baďo Jano visszavezette a bunkerba. Elmúlt két hét, s a két hét alatt az járt Majerský eszében: Ha csak egy kicsit rá tudnék nézni a hóra és a napvilágra, elszöknék innen. Mindenkit itt hagynék, felőlem forduljanak fel a bunkerban, emésszék el egymást éhségükben, csak el innen, még akkor is, ha a németek elfognak és fölakasztanak! El, el innen! hajtogatta magában, s két álló héten át elnyűtt katonaköpenyének maszatos ujjával törölgette fájó, könnyező szemét. — A szememmel p.isálok! — mondta nem egyszer a két szörnyű hét alatt nyolc bajtársának a bunkerban. — A szememmel, fiúk ...! — Az ám, — mondta a görbe hátú fekete Bad'o, — többet pisálsz a szemeddel, mint...! A többiek nevettek, Majerský mindnyájukat ellenszenvesnek, utálatosnak találta — kivéve a francia fiút, az nem nevetett, nem értette, mit mondanak, — s attól kezdve még többet gondolt a szökésre. Zita ágyában, mely már lassan kezdett felmelegedni, az arcára nehezedő párna kana- vászhuzatának csücskével törülgette szemét. Szeme megint majdnem úgy fájt és égett, mint januárban, sokat nézett a fehér hóra, míg eljutott Lieszkovba. Majerskýn és a görbe hátú Bad'ón kívül Lieszkov fölött a fenyvesekben rejtőzött Cernek is. — Lieszkovban van a feleségem és a fiam, mondogatta gyakran, de egyszer sem ment le a faluba, társainak sem engedte meg, hogy oda menjenek. — Veszedelmes falu, a fő úton fekszik. Németek vannak benne. Nem akarom szerencsétlenségbe dönteni az asszonyt és a gyereket. Csak akkor megyek oda, ha már vége lesz a háborúnak. Ti se próbálkozzatok! Egyszer Majerský nem állta tovább az égbolt mérges kék fényét, a hő fehérségét, beteg szemétől elviselhetetlenül megfájdult a feje, s az őrségből visszament a bunkerba. — Nem akaródzik már itt lenned, mi? — kérdezte Cernek méregtől csöpögő hangon. — Szoknya mellett kibírnád mi? — Nem bírom ki, — mondta Majerský, — mert megdöglök.
