Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső
— Hazudik, Majerský vádlott! — az ügyész hangja dühösen csattant, Zita megremegett. — A tanúk minden kétséget kizárón bebizonyították, hogy maga aláaknázta és szabotálta a szövetkezetei, becsmérlőn nyilatkozott a szovjet kombájnokról és támogatta Temes- ányban a kulák sejteket. Beismeri? — Igen ... államügyész elvtárs ... — Látja, Majerský vádlott! Figyelmeztetem, ne ellenkezzék és ne hazudjon! Jegyezze meg, bíróság előtt áll! Mindaz, amit az utóbbi időben elkövetett, világosan következik a maga múltjából. Tudjuk, hogy résztvett a dicső Szlovák Nemzeti Felkelésben, már akkor is cserbenhagyta az egységét, az volt a szándéka, hogy elárulja és kiszolgáltatja bajtársait az ellenségnek ... — Nem árultam el őket, — ellenkezett Majerský halk, megfélemlített hangon — államügyész elvtárs... Cernek Zita leült a lócára, a „pletyka“ lilás- szürke indái alá, kezével az asztalra támaszkodott. — Jobban tenné Majerský vádlott, ha hallgatna, — hallatszott az államügyész kemény, mérges hangja. — Černek tanú, mondja el, mit tett Majerský vádlott a dicső Szlovák Nemzeti Felkelés alatt, illetve akkor, amikor a felkelést átmenetileg elnyomták és a felkelőket visszaszorították a hegyekbe?! A rádió szótlanul zúgott az állványon, Zita lihegve meredt rá, rémülten várta, mit fog mondani férje Majerskýrôl. Rövid ideig csend volt. A rádió szótlanul zúgott, mintha gabona hullna vasbádogra. Zita várt. — Elnök elvtárs, — szólalt meg az államügyész, — tessék felolvasni Černek tanú vallomását! A bíróság elnöke kétszer köhintett. — Majerský József vádlottal, — kezdte olvasni Cernek tanúvallomását, — együtt vettem részt dicső Szlovák Nemzeti Felkelésünkben, s körülbelül 1945 februárjáig együtt voltam vele a hegyekben, miután a fasiszta megszállók átmenetileg elnyomták a dicső Szlovák Nemzeti Felkelést és a felkelőket a hegyek közé szorították vissza. Akkor, február közepén Majerský vádlott elhagyta egységünket azzal a szándékkal, hogy elárulja és kiszolgáltassa a fasiszta megszállóknak... Zita iszonyodva hallgatta az elnök egyhangú, érzéketlen hangját, a konyha és a szoba ajtaja között a sarokba meredt, egész testében reszketett, sajnálta Majerskýt, s férje iránt mérhetetlen haragot érzett, amely mélységes gyűlöletté keseredett. Odakinn a patakon túl két fénypászta csapott össze, két autó száguldott el egymás mellett. Közel hét esztendővel előbb, negyvenöt februárjában, mint minden éjjel, Lieszkov néma és sötét volt. A házak szürkén, ormótlanul ütöttek el a mocskos hótól, a fakó falakban feketén ásítottak az ablakok. Hans Moeller, egy német katona, akinek anyja aznap halt meg, amikor fiát megszülte, őrségen állt a felvégen, Hankóék portája, az utolsó lieszkovi ház előtt, lábait váltogatta, s az álmossággal küszködve arra gondolt, hogy úgy látszik ő a legszerencsétlenebb ember a világon. A háború már bizonyára nem tart soká, Hals főhadnagy nem rossz ember — és ha meg is ölnék, nincs aki megsirassa. Moeller lábait váltogatta s arra gondolt, hogy legszerencsétlenebb az a katona, akit az anyja sirat. Elfordult a falutól, az éjszakába meredt, amelyet megfehérített a régi hó, tekintetével végigpásztázta a Lieszkovon túl sötétlő bükkösöket és fenyveseket, a borús, kormos eget. Hankóék mellett, az utolsóelőtti lieszkovi házban, Cernekék új házában Zita, Černek felesége hét hónapos beteg kisfiát ringatta.. Fejéről levette a virágos, meleg zöld kendőt, göndör barna haja csillogott az asztal fölött lógó villanylámpa éles fényében, már lefeküdni készült, levetette vastag fehér szvetterét, piros kötényét, durva barna ruháját, lábán csak sötétkék papucs volt; kiegyenesedett, hogy a bölcsőt közelebb tolja az ágyhoz és lefekszik, ám ekkor a konyha nyitott ajtaján Majerský lépett be, magas, karcsú férfi, csendesen becsukta maga mögött az ajtót, dermedten bámult az asszony kígyózó meztelen karjára, karcsú alakjára, megállt az ajtónál és nem mozdult. — Micsoda...? — találta meg végre szavát. — Te vagy az, Zita? — Én ... és ... — Te itt laksz? — Itt. — Vannak németek a faluban? — Vannak. — Itt is ... nálad? — Nem, nem ... menj innen, Jozsó, az istenért, a faluban németek vannak... de megállj ... — Černek Zita barna szeme elsötétedett a haragtól, — mi történt? Hogy kerültél ide.. .? Minek jöttél? Éppen ide. Hozzám? Istenem, most mi lesz? — Zita...! — Nem, Jozsó... de várj... nem, menj innen, eredj a házamból, menj máshová .. .í