Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - SZLOVÁK PRÓZA - Alfonz Bednár: A bölcső

— Zitácska, — mondta Majerský, — éhes vagyok ... és szörnyen fáj a szemem ...

Kis ideig szótlanul meredtek egymásra. Majerský könnyező szemével Zitát nézte, széles arcát,, homlokát, amelyet elsötétített a harag, hosszú, sima nyakát, fehér inge mély kivágását, amelyet belefűzött pántlikával húzott össze; Zita rémült, dühös szemmel nézett vissza rá. Mindketten érezték, hogy ver a szívük, mindkettőjük szeme csillogott a villanylámpa fényében, amelyet élesen vert vissza a fehér, itt-ott virágmintás ernyő, mindketten megijedtek egymástól, Zitát szorongatta a félelem, rettegett a német katonáktól, akik január végén jöttek Lieszkovba s már három hete voltak a faluban, ellepték némán, hangtalanul akár a zöldesszürke penész a megkeseredett kenyeret. Mindkettőjük mellét, hátát kiverte a veríték.

Zita kis konyhájában nagyon meleg volt, Majerský barna bakancsáról lassan leolvadt a rátapadt hó, lecsurgott a fenyőfapadlóra. Lába körül maszatos tócsa támadt.

— Hát te is...? — kérdezte suttogva Zita Majerskýtôl.

— Én is, — mondta Majerský, s megrezzent forró keze, amelyben a harmatos puskát tartotta. — Hát te, Zitácska...? Azért jöttem be, mert hallottam odakinn, hogy valaki ringatja a bölcsőt. .. Itt emberek vannak . ..

Zita felugrott a bölcső mellől. Mellén meg- lebbent a fehér ing. A bölcső még egy-kettőt ringott.

— Gyere!

Kinyitotta a sötét szoba ajtaját, odabenn nyirkos hideg volt, Zita csak a konyhában fűtött. Majerský orrát, fájó szemét, hideg, nyirkos dohosság szaga ütötte meg. Megállt a szobaajtóban. Barna bakancsáról lefoszlottak a rátapadt piszkos hódarabkák, elolvadtak, vizük maszatos tócsába gyűlt.

— Gyere! — suttogta sürgetve, nyugtalanul az asszony... — Ide gyere! Be kell csuknunk az ajtót, hogy ki ne világítson a fény az ablakon! A szobát nem sötétítettük el.

— Veled mi van...? — kérdezte suttogva Majerský. — Zitácska, te egyedül vagy és...?

Zita csendesen becsukta a szobaajtót, nem válaszolt, Majerský nem kérdezte tovább, a sötét szobában hallotta, hogy az asszony megbontja az egyik ágyat, átdobálja a másikra előbb a nehéz takarót, aztán a két dunnát, három párnát.

— Ide feküdj, — mondta és a fehéren világító lepedőre mutatott, — úgy ahogy vagy... később majd hozok ennivalót, megmelegszel, elmondod, hogy és mi van... Kissé odább, Hankóék háza előtt katona áll. Nem vett észre?

— De Zita, én .. . nem, nem vett észre, de én megyek innen! Ha észrevett volna, utánam lő.

— Feküdj le!

Majerský nedves bakancsban, lábszárvédőben, kopott, mocskos és agyonizzadt egyenruhában feküdt Zita ágyába, mellére tette katonasapkáját, maga mellé fektette harmatos puskáját.

Zita rárakta a három párnát, fölébük mindkét dunnát, elegyengette, elsimította, s ráborította a nehéz takarót. Megigazgatta a másik ágyat is. Kissé felnyitotta a konyhaajtót, hogy a beszüremlő fényben lássa, egyforma-e a két ágy.

Egyformák voltak, ugyanúgy egymás mellett, ugyanúgy simult rájuk a nehéz vörös ágytakaró.

Még jobban felnyitotta az ajtót, még egyszer végignézett a megigazgatott ágyakon, aztán kisurrant a konyhába s maga mögött becsukta az ajtót.

A konyhában rémülten és izgatottan magára húzta a vastag fehér szvettert, felkapta az ágyról a barna ruhát, félredobta, sietve felhúzta kék flanel alsószoknyáját, megborzongott, mert nyakán, pucér vállán, hátán és mellén át testébe szívódott a szoba nyirkos hidege; az alvó kisfiúra pillantott. Csendesen feküdt, hangosan lihegve lélegzett, nyöször- gött. Arca piros volt, forró a láztól. Zita az asztal fölött élesen világító lámpára széles lenvászon törülközőt borított, hogy fénye fel ne ébressze a fiúcskát, aztán megfordult, az izzó széntől forró tűzhelyre nézett.

— Istenem! — suttogta. — Most mi lesz?

Csendesen a tűzre rakott.

Elfordult a kályhától, tanácstalanul maga elé meredt, megfordult agyában minden, ami Lieszkovban történt október eleje óta, amikor a német katonaság kiszorította a faluból a partizánokat és tizenhét házat perzselt fel. A férfiakra gondolt, akiket a németek elhurcoltak, az asszonyokra és a gyerekekre, akik megégtek a tűzben. Az emberek egymást jelentették fel, istenem...! Előbb a gárdisták jelentették fel őket, aztán egymást adták fel. A legkisebb ok is elég volt, hogy feljelentsék, elárulják egymást. Régi bűnök jutottak az eszükbe, civakodások, viták, régi torzsalkodások, amiért bosszút akartak állni... Istenem, mi lesz most? Ha valaki tudná, hogy partizán van a házban! Hogyan árulhatja el egyik ember a másikat? El kellene kergetnie, mint a veszett kutyát, azt kellene mondania, menjen vissza, a honnan jött, vagy menjen máshová. Azt kellene, istenem, azt kellene mondani, — hisz meg is mondta neki — de most mi lesz? A mostani németek nem a leg-