Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - FIGYELŐ - Szeberényi Zoltán: Juraj Špitzer — Hozzátok tartozom

bírhatott ilyen szuggesztív erővel. Az ötvenes évek elejének írói — kevés kivétellel — csupán az emberi cselekedetek és viszonylatok külső körülményeire koncentráltak, életünk anyagi oldalának változásait regisztrálták, csaknem teljesen figyelmen kívül hagyták az ember jellembeli sajátosságaitól determinált belső világát; nem keresték az összeütközések mélyenfekvő gyökereit, a pszichológiai és morális tényezők mélyebb feltárását. Elkerülték vagy lakkozták a társadalmi fejlődés ellentmondásait, a politikai élet eredményeinek reproduktív tükröztetésére szorítkoztak, mellőzve azt a lényegbevágó kritériumot, melyet Gorkij már évtizedekkel előbb világosan és egyértelműen megfogalmazott: „Az ellentéteknek szabadon kell fejlődniök, hogy az összeütközésükből az igazi szépség és a napként éltető igazság életre keljen."

A művek egész sora tanúsítja, hogy napjaink szlovák irodalma leszámolni készül ezzel az irodalmi gyakorlattal, az írók megértették korunk legfőbb követelményét: a személyi kultusz hatékony és tényleges irodalmi-művészeti kritikája megteremtésének szükségességét. Ez a tendencia hívta életre Juraj Špitzer Hozzátok tartozom című kisregényét is. Szerzőjét eddig mint jó tollú kritikust, irodalom- történészt és publicisztát tartottuk számon, ezzel a művével bebizonyította, hogy szépírónak is jelentős. Nem csupán érdekes, de igen figyelemre méltó alkotással gyarapította a szlovák irodalmat. Regénye nem annyira művészi kvalitásaival (bár ezeknek sincs híján), hanem témája hatékonyságával és időszerűségével, az objektív — mesterségesen kialakított mítoszoktól mentes — történelmi igazságot feltáró szándékával kelt figyelmet. Olyan igazságokat mond ki, melyeknek eddig kevés megfogalmazójuk akadt. Különösen a moralitás problémája, az egyén erkölcsi integritása érdekli. A közelmúlt hatalmi visszaéléseiben is elsősorban erkölcsi problémát lát. Felfogását egyik korábbi írásában (Záznamy, Kultúrny život, XVIII. évf. 26, 29. szám) így fogalmazta meg: „A múlt elemzése nélkül lehetetlen megállapítani a jelen diagnózisát... a múlt konfrontálása a jelennel (pedig) mindenkor erkölcsi jellegű..." A személyi kultusz mesterségesen kiagyalt pereinek lélektani gyökereit, erkölcsi hátterét és motivációit kutatja. Realitásérzékére vall, hogy megtörtént eseményt választ mondanivalója hordozójaként: Ernest Ottónak, a kommunista tanítónak, a Felső-Nyitra vidékén tevékenykedő partizánkülönítmény vezető egyéniségének tragikus sorsát. De nem elégszik meg a való történet irodalmi feldolgozásával. Ernest tragédiája csupán arra szolgál, hogy a személyi kultuszról

kialakított elgondolásait, a Szlovák Nemzeti Felkeléssel kapcsolatos gondolati-történelmi általánosításait elmondhassa. Művének központi kérdése az egyén és a társadalom ösz- szeütközése, az elkötelezettség és becsület konfliktusa a személyi kultusz kialakította történelmi körülmények között. A súlyos kérdések egész sorát veti fel, s ha nem is sikerül mindegyiket maradéktalanul megválaszolnia, a közelmúlt politikai önkényeinek jelentős kritikáját nyújtja anélkül, hogy az üres mellébeszélés, a kispolgári individualizmus vagy akár a formális humanizmus hibájába esne.

A „Hozzátok tartozom" három történetből tevődik össze (Hold a Halak csillagképben, Tölgyfa a Bask völgyében, Napfiú), melyeket csupán az egyik központi alak, Peter Gal — feltehetően a szerző — személye fűz laza szerkezeti egységgé. Nem tartjuk szerencsésnek ezt a megoldást, hígítja a mondanivaló koncentráltságát. A mű gondolati anyagának leg- lényegét a középső rész hordozza, ezért figyelmünket csupán arra összpontosítjuk. A cselekmény előzménye és lefolyása röviden a következő: Ernestet koholt vádak alapján letartóztatják. Miután „beismerő" vallomást tesz, halálra Ítélik. Az ítéletet azonban nem hajtják végre, s egy egész év gyötrő halál- várása után életfogytiglani, majd húsz évi szabadságvesztésre változtatják. Tíz év elteltével rehabilitálják, hazatér szülőfalujába, de nem tud beilleszkedni a normális életkörülményekbe. Mindenütt bizalmatlanság fogadja. Nem kap tanítói állást, mert az iskolaügyi szervek nem kaptak „hivatalos“ helyről értesítést teljes ártatlanságáról. Levélben fordul a felsőbb szervekhez, melyben ártatlanságának bizonyítását kéri, de nem érkezik válasz. Rehabilitációja erkölcsi hitének beteljesülését jelenti ugyan, de nem oldja fel a megaláztatások, szenvedések okozta lelki traumákat. Emberkerülő lesz, a jelen érdektelenségétől a múlt forradalmi harcaihoz, a Szlovák Nemzeti Felkelés felemelő emlékeihez menekül. Sorra keresi fel azokat a helyeket, ahol annak idején a harcok folytak. A vérrel és verítékkel áztatott vidéket, a tölgyfát, ahol partizánegységük megalakult. A múlt megidézése azonban csak rövid időre állítja vissze lelki egyensúlyát. Önvád gyötri: Miért vallott be soha el nem követett bűnöket? Kinek volt igaza? Neki, aki elhitte, hogy vallomásával az igaz ügyet szolgálja? Vagy Javoreknek — szintén letartóztatott partizántársának —, aki megtagadott minden beismerő vallomást? Ki adhat erre megnyugtató feleletet? Javorek minden vallatáskor azt vágta bírái szemébe: „A hazugság nem Szolgálhatja az igazságot!" Er-