Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Jegyzetek a viszonyítás boszorkánykonyhájáról

órát is, az ember nem győzi csodálni kitartását. De ha reggelente dolga végeztével az ember meghúzza a fogantyút, akkor megesik, hogy egyetlen cseppet sem ereszt ki magából, akárhogy bíztatja is az ember. Ismerve gyermekesen bájos konokságát, lovászom mindennap egy vödör vizet állít melléje. A vödröt ■csak ritkán kell használnom, mert ha ott tudja maga mellett, többnyire olyan kezes lesz, mint egy elvont gondolat s nem makacskodik tovább. Aztán egyszerre csak váratlanul, amikor az ember legkevésbé számít rá, megint megmakacsolja magát. Rendkívül szórakoztató.

— Minden szobába fel kellene ilyet szerelni,

— mondta G.A. Ha csak az idézett részt vizsgálnánk, könnyen kimutatható lenne, hogy egy modern börtöncella autentikus leírásáról van szó, a mű egészében helyezve azonban rögtön kitágul és megsokszorosodik a jelentése és már nem lehet ilyen „kaptafa realizmuson“ rajtakapni.

A regény rendkívüli minőségeit bizonyítja, hogy a szerző a szerelmi részeknél is tud újat mondani. Különösen Erzsébet álomképszerű alakjának megrajzolásával, aki azért nem ismeri a jövőt, mert .minden pillanatban azonos marad vágyaival. Egyébként éppen Erzsébet az, aki a regény egyik legszeretetreméltóbb párbeszédét is a kísérteties bírósági tárgyalás hátteréből és hátterével képviseli: „Egy előttünk ülő idősebb asszony hátrafordult Erzsébethez — Kisasszony, — súgta — ne féljen tőlük! Nagyon szerencsétlen emberek!

— Épp azért félek tőlük asszonyom — mondta Erzsébet elpirulva — remélem félelmem nem akadályozza abban, hogy figyelemmel kövesse a tárgyalás menetét. — A szerencsétlen embertől nem kell félni, mondta az idős asszony

— mert mindenkinél jobban megérti és méltányolja embertársai szenvedéseit. — De mindenkinél kevésbé embertársai boldogságát — mondta Erzsébet. — Azért félek tőlük asszonyom. Végtelenül sajnálnám, ha félelmemmel a legkiseb mértékben is megzavarnám élvezetét.“ A továbbiakban folytatódik a tárgyaló terem groteszk hangulatának jellemzése, de itt mintha egy pillanatra Erzsébet a szerelem szárnyain X város fölé emelkedne, s onnan nézne remegve féltett boldogsága felé.

A regény mint ahogy már említettem az utolsó negyedben kezd veszíteni hatásfokából. Pontosan ott, ahol G.A. ŰR X város lakóinak a saját világáról, tehát a van és a volt országáról tart előadásokat. Itt egyszeriben moralizálóvá válik a hangja, a kikevert csodálatos receptkönyvből a valószínűtlen íze kipárolog, sőt mintha régi dolgok ismétlésébe bocsátkozna. S itt olyasféle hangon beszél, s mivel nem az első szó jogán, tehát kisebb hatásfokkal, mint Kosztolányi igazmondó városa, vagy egyéb Esti Kornél elbeszélés, (s nem is olyan lebilincselően, mint a „Bolgár kalauz“). Mintha a szerző egyszeriben maga is elfelejtette volna, hogy hová is kellene G.A. ÜR-nak visszaérkezni. X városban a relatíven ismeretlenbe biztosan vezetett, vissza a jelenbe, a relatíven ismert felé már megbicsaklik a hangja. Talán csak az utolsó sorok csattannak megint telibetaláló biztonsággal: „A fejállomáson G.A.-n kívül senki sem szállt fel, útitárs is csak harmadiknap akadt. G.A. a vasútikocsi árnyékszékének tükrében állapította meg, hogy haja teljesen megőszült, de nem bánta. Azt sem, hogy első útitársa, ki a következő állomáson már kiszállt, ellopta pénztárcáját minden megmaradt pénzével; a felfedezés még fel is lelkesítette és egy időre új életkedvet öntött beléje. Aznap végre a nap is kisütött, kellemes őszutói fénnyel és meleggel, úgy látszik, civilizált területre értek.“

Itt ér véget a regény, de távolról sem véglegesen. A regény előszava ugyanis gondoskodik arról, hogy az olvasó ne zökkenhessen vissza a befejezettség bizonyosságába. G.A. ÜR a fiktív hagyományozó Déry Tibortól így búcsúzik: „Lehet, hogy ha az Erzsébet névvel megjelölt lány már nem él, még egyszer visz- szatudok jönni, de nem hiszem. Oda szoktam már, noha legmélyebb meggyőződésem, hogy itt a mi világunkban hazudni is tisztességesebb, mint ott igazat mondani. Ami erő még maradt bennem, az azt közli velem, hogy végső soron az elképzelt ítélőszéken kimondatott: meghalni nagyobb bűn, mint becstelenül élni. De én már elszédültem s megkezdtem lassú forgásomat a bomlás felé.“ Vissza megy-e G.A. ŰR X városba s onnan visszatér-e, mennyire magyaráz, s mennyire kell komolyan venni a regényhez illesztett szerzői magyarázatokat? — azt hiszem ezek a kérdések távolról sem bírnak különösebb jelentőséggel. Ami döntően fontos, az az, hogy bárhol is terüljön el X város, Európán innen vagy kívül, időhatáron belül, időhatáron túl, s bárhonnan is induljon el G.A. ŰR az univerzum baloldaláról vagy jobboldaláról a 30 íves könyv 20 ívében a legeurópaibb magyar művet adta Déry Tibor az olvasó kezébe.

Monoszlôy M. Dezső