Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Jegyzetek a viszonyítás boszorkánykonyhájáról

Gondoljunk csak Thomas Mann Józsefére, hogy ismétlődnek benne a személyhez fűződő mondások és tulajdonságok amíg belénk vésődnek. De Hemingway is hányszor rendeltet whiskyt vagy más szeszesitalt a hősével, amíg megértjük a szomjúságát. Déry Tibor is X város lakóit ezzel a kiemelési és bevésési módszerrel mutatja be. Az első meghökkentés kikevert receptjét sorozatosan adja be s annak hatása egyre fokozódik. Nem a történés az érdekes, hanem a hogyanja, a mondatok értelmének jelentőségén jóval felülemelkedik (ez pedig inkább a líránál tapasztalható) azok íze, atmoszférája. Ezért kell vitába szállni a szerző második előszavával is, ahol könyvét így mutatja be: „így is könnyen olvastatja magát, egyébként és elsősorban tárgyaival, adataival azaz igazságaival hat.“ Nem. Nem azokkal hat, inkább a hiányérzet izgalmával, amelyet állandóan ébren tud tartani, mégpedig úgy, hogy az olvasó maga kapkod tárgyak, adatok és igazságok után, de ezek állandóan kicsúsznak a keze közül. Ezért olyan vulgarizáló a könyv bármilyen tartalmi ismertetése. Többhelyütt ugyanis, a regény csúcspontjain a mondatok beépített és hatásfókuszbe helyezett ragyogása behelyettesíthetetlen s csak önmagával egyenlő. Távolról sem jelenti ez azonban azt, mintha irracionális mondatrendszerek felületes csillogásáról lenne szó. Inkább azt mondanám, hogy egy nagyonis megkomponált belső szerkezeti mag épül a regény „versformájába“ és így a mondatok részletokossága nem magából a mondatokból, hanem akárcsak a versnél, az egész mű formai erejéből visszahatóan származik. Amikor például G.A. ÜR X város nagyszállodájának liftjén utazik, nem is az a döntően érdekes, hogy olyan lift ez, amelyet a kiszolgáló személyzet és a vendégek szórakoztatására úgy terveztek, hogy nem lehet megállapítani, hányadik emeleten tartanak, hanem maga a pokoli utazás mikéntje, az a hátborzongató bizonytalanság, amelybe az olvasót Déry Tibor egy primitív lift ötletével be tudja zárni, s ide-oda tudja utaztatni. Másutt pedig, ahol a kereskedőfilozófus, vagy filozófus-kereskedő boltjába vezet, nem csupán a szokás és változás helycseréjének bölcs törvényére akar kioktatni, hanem a találkozások lehetőségének egy újabb formájú ismétlésével tovább feszíti a türelmetlenség érzetét.

S itt közbevetve szeretnék felelni egy kérdésre. Érdekes olvasmány Déry Tibor új regénye? Nagyon érdekes olvasmány. De nem úgy érdekes, ahogy hagyományos regények történetéhez tapad a kíváncsiság, nem is az köti le az olvasó figyelmét elsősorban, hogy

mi fog történni az események hősével, hanem inkább az, hogy a türelmetlenség érzete, melyet a regény kezdetétől fogva magába szippantott, csillapul-e. Megáll-e a lift vagy nem áll meg magában az olvasóban s ha nem áll meg, miért nem áll meg, csak első kérdésfelvetés. A második az izgatóbb. Hogy miért közlekedik merőben össze-vissza s hogy még ebben is szélsőségesen következetlen, mert hiszen a másik liftes fiú mit sem tud az előbbi liftek létezéséről, az ő liftje rendesen működik. A gazdagok a szegények nyakában lovagolnak s így közlekednek a városban. Itt sem az utalás és a tényközlés az érdekes, hanem a megjelenítés ereje, amely megint nem a semmi partján tanyázik, hanem a realista regényírás eszközeivel dolgozik. A nyakunkban viselhető idegen ugyanis nem teljesen idegen képzet. Van egy gyerekkori játék, ahol ló és lovas másik lóval és lovassal birkózik. Ha ez nem lenne s csak a szociális utalások parabolájáról lenne szó, tőkéről és kizsákmányolásról nem feszülne oly mértéktelenül a türelmetlenség abszurditásig fokozott érzése. Déry Tibor ugyanis nem a lehetetlenről ír, hanem a volt és lehető keverékéről. A kísérteties szállodában, ahol nappal ég a villany és éjszaka sohasem, az ismeretlen nagyságú és alakú bútorok között, nem valami ismeretlen időtlenségbe botorkál át G.A. Hosszú és fárasztó álom után az ébredő körülbelül így lép az éjszakába, amely első pillanatban azért hat olyan meglepőnek, mert a felkelő átugorva a nap megfelelő rétegeződéseiben való tájékozottságot, nem a nappalba, hanem a sötétségbe botlik.

Hogy az abszurditás megfér a realitás foglalatában, vagy még helyesebben, hogy az abszurditás is csak reális eszközökkel rögzíthető, igazán megdöbbentően, azt az elidege- nülés lovassá magasztosult Iréneus ura példázza, akinek egyetlen szórakozása, hogy a WC kagyló búgását hallgatja: „G.A. összerezzent: a WC víztartója valamely ismeretlen okból hirtelen kiürült, a víz zubbogva leomlott a csészébe, körülsöpörte, majd sisteregve távozott a levezető csövön. A tartályban a fel- töltő gépezet egyet búgott, majd zakatolni kezdett. Most föntről hallatszott a víz csobogása. Előbb bő vastag kavargással, majd egyre vékonyabban, míg végül már csak egy egy csepp halk loccsanása pötyög a helyreállt csendben. De alig hogy a tartály megtelt, a gépezet újra felbúgott, kiürítette a tartályt, a csésze fortyogott, sistergett, a gép ismét zakatolni kezdett. Ireneus úr elnevette magát.

— Egyetlen szórakozásom — mondta nevetve.

— Ez most még eljátszik esetleg két három