Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Balogh Edgár: Visszatekintő
konkrét mozgalmi szerepvállalása volt. A pozsonyi képzőművészek közül Reichental Ferenc kívánságunk szerint tüntetésre alkalmas hordozható képeket festett. Az újítás feltűnést keltett: művészet az utcán! Az egyik tábla az imperialista háború ellen mozgósított, a másik a munkásegységfrontot éltette (a kézbefogható sarló és kalapács reális szimbolikája mellett milyen nehéz volt a szociáldemokraták három értelmetlen — csupán síkban ható — nyilát plasztikussá tenni!), volt egy festmény a proletársportról, és nem mulasztottuk el a harcos p^oletárkultúra jelszavát is a fejek fölé emelni és rendőrök sorfala között végighordani a felbolydult városon. „Konkrét“ — kedves szavunk volt ez akkoriban. Jellentett alkalmazkodást a gyakorlathoz, mindennapos tömegcélirányt, szerepvállalást a valóságban. Amit tudományos szemináriumainkon magunkba gyűjtöttünk, azzal most előrukkoltunk, bevetettünk mindent a népharcba. Brünni műegyetemi hallgatóink például megrendezték Pozsonyban haladó szellemű tanáruk, Jirí Kroha lakásépítészeti kiállítását, hozzácsapták saját képstatisztikáikat is a kapitalista világ lakásviszonyairól, s szervezett építőmunkások bevonásával nyilvános ankétot rendeztek a szocialista építészet feladatairól. A Sarló fénykorát élte: találkozóhelyévé vált nemcsak a diákoknak és ifjúmunkásoknak, hanem a haladó értelmiség és az öntudatos dolgozók legjobbjainak is. Viták pattogtak, ötletek rajzottak, egymást követte a sok ragyogó terv. A májusi felvonulás után határozat született „a szlovenszkói osztályharcos plakátművészet kifejlesztésére“ (mint egyik munkajelentésünk írta), a Prohászka István, a falu művésze, most már várošos kiállással készítette el Az Üt felvonuló tömeget ábrázoló vörös falragaszát. S amikor megint itt volt pünkösd, Bokros Birmann Dezső szobrászművész, aki sűrűn látogatott el hozzánk Budapestről s közénk is szokott, sírkőmodellt készített a kosuti áldozatok emlékére. Földből kinyúló kar és kemény proletárököl! Az Ady- maszk művésze, finom fintor-plasztikák nagyja, mozgalmas légkörünkben ért el kifejezés- módjának legradikálisabb, s egyben „konkrét“ változatához. Azok a körök, melyeket mi maró malíciával „Vörös kispolgárokénak bélyegeztünk meg, nem szívesen vették, ha az értelmiség közvetlenül is érintkezett a proletariátussal, részben, mert féltették az intellektuális elemek problémafelvetéseitől a maguk „tiszta“ kommunizmusát, részbon, mert nagyobb eredményt vártak a munkásmozgalommal párhuzamos értelmiségi „kenyérharc“ megindításától. Akármilyen értelmiségi kotnyeleskedést mi sem kívántunk, világosan láttuk már a párt vezető szerepét, viszont úgy gondoltuk, igenis, ki kell végre szélesíteni az osztályharcot a kultúra és tudomány minden terére, ez pedig elképzelhetetlen volt számunkra a munkássággal való élő kapcsolat nélkül. Az értelmiség „kenyérharca“ önmagában puszta ökonomizmus lett volna, különben is éppen a burzsoázia ragadta meg erről az oldalról az intelligencia problémáját, s nyilvánvaló volt, hogy egy népéről leválasztott, öncélú értelmiség ellátására ideigóráig vállalkozik is, ha azt szembefordíthatja a tömegekkel (e tekintetben szomorú tapasztalatra tettünk már szert a kisebbségi magyar diákéletben, ahol a burzsoázia mozgalmunk leszerelése végett növelte segélyakcióit). Mi a néphez való hűség erkölcsi kérdéséből indultunk ki, ettől a szemponttól gyakorlatilag sem tudtuk elválasztani az értelmiség sorsának alakulását, s éppen ezért sürgettünk és erősítettünk minél közvetlenebb érintkezést a harcbalendülő tömegekkel. A szalonkommunista körök, amelyek főleg a zsidó értelmiség se nem cseh, se nem szlovák, se nem német, se nem magyar kozmopolitiz- musa és zártkörű familiarizmusa jegyében ebben az időben megszülettek, nemcsak bennünk váltottak ki bizalmatlanságot, hanem a munkásságban is, nem csoda tehát, hogy sokan e körök legjobbjai közül szívesen vették meghívásunkat, s hovatovább velünk együtt léptek be a tömegek soraiba. (Folytatjuk)
