Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - DISPUTA - Juraj Zvara: Irodalmi sematizmus ellen történelmi sematizmussal?

és kulturális életben, s egyebeken kívül bevezeti a kétnyelvűség elvét is.

A pártnak ebben az időszakban döntő küzdelmet kellett folytatnia a vegyes nemzetiségű déli járásokban a dolgozók s részint a szlovák nemzetiségű kommunisták közt is feltalálható nacionalista csökevények ellen. Amint ismeretes, a határmenti déli járások a múltban a magyar, később ugyanúgy a csehszlovák uralkodó osztályok expanzív asszimilációs törekvéseinek tárgyát képezték. A burzsoázia versenypereinek tárgya volt ez a terület. Hol az egyik, hol a másik részről tombolt a nacionalista uszítás, a lakosság áldozat volt, a folytonos nemzeti összeütközések részese és eszköze. Egyszer az elnyomott nemzethez tartozott, másszor az elnyomóhoz, majd az egyik, majd a másik részről érte sérelem és jogtalanság, esetleg őt magát bújtatták fel a másik nemzet elleni erőszak elkövetésére. Ilyen előzmények után a szocializmus építése időszakában is nehezen ment az ősi bizalmatlanságnak az emberek tudatából való kiirtása. A CSKP kemény harcot folytatott a szlovák nacionalizmus csökevényei ellen. Egyes szlovákok valahogy hozzászoktak a maguk 1945—48-as évekből származó „kiváltságos“ helyzetükhöz. A törekvés főleg a falu osztályátalakulásának befejezésére irányult. A magyar kommunisták, a Csemadok, a kulturális dolgozók stb. segítségével sikerült elérni, hogy már 1954. április elsejére Szlovákia déli járásaiban a szocialista szektor a mezőgazdasági földterület 85—90 %-án gazdálkodott (a szlovákiai átlag 39,1 % volt). Ez volt a legjobb fegyver a nacionalizmus elleni harcban, a közös munkában születtek az új kapcsolatok a szlovák és magyar dolgozók közt. A Dél- Szlovákiában eddig elért gazdasági átalakulás, a magyar népcsoport soraiban bekövetkezett szocialista fejlődés, az életszínvonalban, kultúrában, iskolaügyben, egészségügyben, életstílusban és gondolkodásmódban beállt változás — mindez teljes fordítottja annak az állapotnak, amelyben a magyar népcsoport a München előtti Csehszlovákiában élt, egyúttal elégtétel is az 1945 utáni bonyolult fejlődésért.

Miért írom ezt? Azért, mert az „Antisematizmus“ szerzője e fejlődést értékelve azt írja, hogy „1945—48 némaságba vert szlovákiai magyarsága máig sem kapott jóvátételt...“ Írja ezt azoknak az irodalom terén működő magyar dolgozóknak értékelése kapcsán, akik, noha rájuk nyomta is bélyegét az adott kor

— 1948 után a Dél-Szlovákiában bekövetkezett alapvető társadalmi átalakulás — elősegítették, hogy számukra a kommunizmus „csak többségi elkötelezettséget jelenthetett: az állam- hatalom adekvát realitását és állampolgári kötelességet“.

Nem vagyok irodalmár, ám kertelés nélkül kimondom, amíg nem küzdjük le a történelmi sematizmust, és épp az antisematizmus szerzőjének nézeteiben látom az új sematizmust, amíg a magyar irodalomban az irodalom értékelésének alapjául szolgáló ilyen történelmi értékelést adunk, amíg a nagy dolgokat bagatellizáljuk, a kicsinyeket pedig felnagyítjuk, addig mindig kicsinyek leszünk, mert nem értettük meg a szlovákiai magyarság mai nagyságának lényegét.

Főleg erre gondolok az antisematizmus szerzőjének további megállapításaival kapcsolatban. Hogyan lehet megérteni az olyan állításokat, hogy a harmincas években — szemben az 1948 utáni Időszakkal — „a kommunizmus egy üldözött, hitteli kisebbség ügye volt“ és továbbá „én és társaim“ akkor „szerencsés helyzetben, jobban mondva, időszakban voltunk aktív harcosok, amikor a proletariátus, a kommunizmus itteni hősi fejezeteit élték és írták". A burzsoáziából, ismétlem, a kispolgári lelkiség erős befolyása alatt álló magyar kisebbségi burzsoáziából (mint ahogy akkor a cseh és szlovák nemzet is burzsoá nemzet volt) „hitteli kommunista" kisebbséget csinálni

— enyhén szólva meghökkentő ítéletalkotás. Nem akarom persze kisebbíteni azokat az érdemeket, amiket Fábry Zoltán és mások a magyar kisebbség ideológiai nevelése terén szereztek, még kevésbé célom, hogy tagadjam azt az óriási hatást, amit a CSKP Dél-Szlo- vákia lakosságára tett, és nem hunyok szemet afölött, hogy 1948 után bonyolult harc folyt a burzsoá magyar kisebbségnek szocialista nemzetiséggé való átformálásáért, ami meg is valósult. Amit Fábry Zoltán itt állít, az tagadása az 1948 utáni kornak, amikor bebizonyosodott, hogy a szocializmus felépítése sokkal bonyolultabb feladat, mint a kapitalizmus elleni harc. Tagadása ez azok munkájának, akik 1948 után harcoltak a harmincas évekbelinél sokkal szerencsésebb helyzetben levő magyar nemzetiségű dolgozókért — a szocializmusért.

Az Antisematizmus szerzőjének további hasonló megállapításai a München előtti burzsoá rendszer, a magyar népcsoport múltbéli szerepe, valamint a szerző saját személye hang- súlyozásának szövevényét teszik. Gondolok itt a magyar népcsoport első köztársaságbeli (nyelvi területet illető) helyzetének értékelésére, arra a tendenciára, mely a vegyes nemzetiségű járásokban a kétnyelvűség elve megsértésének egyes eseteit „mai, mindennél jellemzőbb" mindennapos epizódoknak minősíti.