Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - DISPUTA - Juraj Zvara: Irodalmi sematizmus ellen történelmi sematizmussal?

München előidézésében: a cseh, a szlovák burzsoáziát, valamint a magyar nemzetiségű uralkodó osztályokat, s Münchent egyebek mellett az egész magyar népcsoport nyakába varrja. Főleg Dr. Beneš köztársasági elnök élt ezzel a taktikával. Amikor a Szlovák Nemzeti Felkelés első évfordulója alkalmából Szlovákiában járt, kijelentette: „Már 1938 novemberében megmondtam, hogy az óhatatlanul bekövetkező háború levét a kisebbségek isszák meg majd“, mert „az első alkalmas nemzetközi helyzetet felhasználták arra, hogy szétzúzzák a köztársaságot“. Dr. Beneš az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek küldött 1945. X. 28-i üzenetében burzsoá asszimilátorként mutatkozott be. Ezt írja: „Csak valamivel több magyar van nálunk, mint Magyarországon szlovák“, s arra kérte a nemzetgyűlést, hogy a magyar nemzetiségű lakosság likvidálásának kérdését „tisztán nemzeti alapon oldja meg ... értendő ezen, hogy azok a kisebbségek, amelyek nem hajlandók visszatérni saját nemzeti államukba, véglegesen átengedtetnek a másik állam nemzeti asszimilációjának“. Beneš argumentációját gyorsan átvették a szlovák burzsoá reakció képviselői. D. Lettrich mint a Demokrata Párt elnöke 1945 júniusában kijelentette, hogy „nem tűrjük meg annak a nemzetnek kisebbségét, mely segített aláásni az állam alapjait ... Elmennek oda, ahová a szívük vonzza őket“.

A Demokrata Pártnak és sajtószerveinek a magyar nemzetiségű lakosság, valamint Magyarország elleni gyűlölködő, soviniszta uszítása az 1945 és 1947 közti években óriási méreteket öltött. A központi lap, a Čas (Idő), csakúgy mint a DP több sajtóorgánuma egész sorozatokban közölte a cikkeket, például: „Magyarosítás a volt Magyaroszágon 1923-tól 1938-ig“, „Ősi szlovák délvidék“, „Ősi szlovák települések“, „Terrorizált szlovákok Magyar- országon“, „A magyarok gyilkolják az áttelepülőket“, „A magyarok sose javulnak meg“ stb. címekkel. Egyetemi tanárokat, történészeket, papokat, dél-szlovákiai soviniszta elemeket vontak be ezeknek a cikkeknek megírásába. Járták a temetőket, és a sírfeliratokkal bizonygatták Dél-Szlovákia lakosságának szlovák eredetét. Módfelett veszedelmesek, szinte •egyenesen a megtorlás receptjét kínálók voltak azok a cikkek, amelyek azt igyekeztek ecsetelni, hogyan kínozták 1938 novemberében Dél-Szlovákiában a cseh és szlovák telepeseket, hogyan verték és kötötték őket szekér- saroglyához, hogyan hajtottak ki ütlegeléssel és fizikai erőszakkal az elrabolt területről 50.000 szlovákot, hogyan árasztották el „vérbe borított dél-szlovákiai emberek“ egész Szlovákiát. A Čas határozott lépéseket és valamennyi kérdésben hajthatatlanságot követelt a magyar nemzetiségű lakossággal szemben.

Főleg az 1946-os választási győzelem után terjedt ki a DP magyarellenes gyűlölködő uszítása. A burzsoázia veresége, a proletariátus diktatúrája, a dolgozók (mind a szlovákok, mind a magyarok) proletár nemzetköziségi szellemben való nevelésének biztosítása nélkül nem lehetett változtatni a szlovákiai magyar népcsoport helyzetén. A CSKP ezek között a külső és belső körülmények között, amelyek elvonhatták a dolgozók figyelmét a fő feladatról, azaz a proletárdiktatúráért folytatandó harcról, az 1945 utáni első időszakban államközi megoldásban látta a kivezető utat, a második időszakban, amikor a feltételezett lakosságcsere irreálisnak bizonyult, és már Magyarországon is alapjában megváltoztak a viszonyok, várni kellett az alkalmas pillanatra, hogy kihirdethető és megvalósítható legyen a magyar nemzetiségű lakosság teljes jog- egyenlősége, amit csak a csehszlovák burzsoá reakció végleges veresége hozhatott meg.

Persze, egy kicsit mások voltak azok a törekvések, amelyek Csehszlovákia magyar nemzetiségű lakossága létezése kérdésének államközi megoldására irányultak — és egy kicsit mások voltak az ún. belső intézkedések, mint például 9610 magyar család áttelepítése a cseh határvidékre (ún. toborzás), vagy a reszlo- vákizáció, amelynek keretében 410 820 magyar nemzetiségű személy jelentkezett „szlováknak“, vagy a magyar tanítási nyelvű iskolák megszüntetése, vagy 1945 után igazolt számos magyar kommunistának a tevékenységtől való „felmentése“ stb. Hogy ezekben az intézkedésekben részt vett a párt is, olyan hibák voltak, amelyeket az SZLKP Központi Bizottságának elnöksége már az 1950. január 6-i ülésén elítélt, ezt azonban akkor, sajnos, nyilvánosan nem közölték, s a nyilvános publikálásra csak a CSKP Központi Bizottsága decemberi ülése után került sor 1963-ban. Ezeknek az intézkedéseknek jó részét az adott helyzet szülte, s így is indokolták őket nem tagadható azonban, hogy a magyar nemzetiségű lakosság demokratikus és nemzeti jogainak megsértését jelentették.

Például a Szlovák Nemzeti Tanács iskolaügyi megbízotti hivatala 1945 decembere óta állandóan számolt a magyar tanítási nyelvű iskolák felállításával, csak várta az időt, pmikor kiderül, hogy hol és milyen számban jnarad magyar lakosság. A reszlovákizáció a valamikor elmagyarosított szlovákoknak akart módot adni, hogy újra szlováknak vallhassák magukat. A cseh határvidékre a Telepítő Hiva-