Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - DISPUTA - Juraj Zvara: Irodalmi sematizmus ellen történelmi sematizmussal?

tál Elnökségének erre vonatkozó határozatai értelmében a magyar fasiszta pártok exponen­seit, a szabotőröket és munkakerülőket kellett volna áttelepíteni. A párt — a Nemzeti Front pártjainak megállapodása szerint — nem ve­hette fel tagjai sorába a magyar kommunis­tákat, tekintettel a lakosságcsere távlataira. Lehetett ez annak megakadályozására irá­nyuló lépés is, hogy a DP ne építhesse ki pozícióit a magyar lakosság vagyonos rétegei közt. Am a DP a Nemzeti Frontban kötött megállapodás, valamint a magyarellenes sovinizmus dacára lázasan munkálkodott azon, hogy megszerezze magának tagokul a magyar lakosság vagyonos rétegeibe tartozókat. Azon­ban ezeknek az ún. belső intézkedéseknek legtöbbje az adott helyzetben sokszor egészen más következményekkel járt, mint a párt feltételezte. A CSKP igyekezett ezekhez az ún. belső intézkedésekhez osztályszempontból vi­szonyulni — például arra törekedett, hogy a reszlovakizációs dekrétumokat a dolgozók kapják meg, vagyis azok a társadalmi rétegek, amelyek Dél-Szlovákiában fundamentumát ké­pezhették a társadalmi átalakulásnak. Gondot viselt továbbá a Csehországba áttelepített magyarokra, akik számára „Jó Barát“ címmel lapot is adtak ki. Am az adott elvekbe osztály­tartalmat gyömöszölni igen nehéz, sőt lehe­tetlen volt. Magukat az elveket, a magyar népcsoporttal szembeni állásfoglalást kellett megváltoztatni, ami csak a munkásosztály tel­jes győzelmétől volt várható. A párt, természetesen, nem izolálhatta ma­gát a tömegektől, soraiba szintén behatolt a nacionalizmus, mely itt-ott a sajtó hasábjain is hangot kapott. Azonban a nacionalista jel­szavak terén a párt egyáltalán nem vehette fel a versenyt a burzsoáziával. A mondottak egyáltalán nem jelentik azt, mintha a párt, illetve a pártszervezetek nem harcoltak volna a becsületes magyarok érdekeiért. A párt tag­jai szívós harcot folytattak az ellen, hogy a déli határvidékre büntetésből kerüljenek át tanítók, hivatalnokok stb., vagyis főképp olyan állami alkalmazottak, akiket a tisztogató bi­zottságok 1945-ben csak mint kevésbé meg­bízhatóként igazoltak. A pártszervezetek esz­tendőkön át harcoltak az ellen, hogy a DP nyomására a közigazgatási bizottságok tagjaiul és községi kormánybiztosokul ún. szakembere­ket, az ún. szlovák állam volt exponenseit, különböző korrupt elemeket, maradékbirtoko­sokat stb. nevezzenek ki, akiknél az egyetlen jogcím az volt, hogy szlovákok, s akik a sovi­nizmus szellemében működtek, és sűrűn visz- szaéltek a rájuk bízott funkcióval. A CSKP tudta, hogyan különböztesse meg a magyar nemzetiségű lakosság közt 1. az antifasisztá­kat, 2. az öntudatosan demokratikus gondol­kodású magyarokat, továbbá 3. azokat, akik áldozatul estek a Csehszlovák Köztársaság ellen folytatott ellenséges propagandának — a burzsoáziától, a fasiszta magyar pártok is­mert exponenseitől és a háborús bűnösöktől. Ha az 1945—1948 közti időszakot helyesen, akarjuk értékelni, nem foghatunk hozzá a sztálinizmus elleni harc okozta olyan mérvű elfogultsággal, amekkora Fábry Zoltánnál ta­pasztalható, hanem az kell, hogy valamelyest józanabbul szemléljük az akkori és a megelőző történelmi fejlődést, a forradalom egyes sza­kaszait, amelyeket a párt sem ugrálhatott át, s akár belföldi, akár határainkon kívüli vi­szonylatban nem szabad szem elől téveszteni az érdekeiért mindenre képes ama osztályo­kat, amelyeknek törekvése a kapitalizmus res­taurálására, s ezzel a régi szlovák-magyar viszony, a gyűlölködés és sovinizmus, a régi elnyomó politika visszaállítására irányult. Mi­velhogy nem volt itt szocialista törvényesség, nem lehetett „szocialista törvénytelenség “ (lásd F. Z.) sem, hanem igenis az a „törvé­nyesség“ uralkodott itt, amit a nemzeti és demokratikus forradalom, az egyik forrada­lomból a másikba való átmenet, a burzsoáziá­val a hatalomért folytatott kíméletlen harc időszaka hívott életre. Bizonyos elvont elmé­letek szerint a CSKP kijelenthette volna (sőt, úgymond, ki kellett volna jelentenie) a ma­gyar nemzetiségű lakosság teljes egyenjogú­ságának követelését, ám gyakorlatilag a párt ezt a követelést úgysem tudta volna meg­valósítani, s csak a burzsoá reakció malmára hajtotta volna a vizet és hátráltatta volna a reakció végleges vereségét. Az 1945—48 közti időszakot az itteni magyarság szempont­jából nézve nem tekinthetjük tehát — amint Fábry Zoltán írja — „értelmetlennek“, „egy történelmi tévedés“, „egy önkényes személyi gesztus“ stb. korának. Ebben az időszakban létrejöttek a magyar nemzetiségű népcsoporthoz, valamint a Magyar Népköztársasághoz való új, szocialista, inter­nacionalista viszony feltételei, főleg azzal, hogy 1. végleg elvesztette hatalmát a cseh és szlovák burzsoázia, 2. végleg elvesztette hatalmát a magyar nemzetiség soraiban létező burzsoá reakció, 3. a magyar nemzetiség dolgozói megszaba­dultak a magyar uralkodó osztályok külső negatív befolyásától, mivel Magyarországon is megszilárdult a munkásosztály hatalma. Hozzá kell még tennünk, hogy a magyarok különben sem voltak „leírtak“, amint Fábry

Next

/
Thumbnails
Contents