Irodalmi Szemle, 1964

1964/7 - DISPUTA - Juraj Zvara: Irodalmi sematizmus ellen történelmi sematizmussal?

ségü lakosság (kb. 54.000) maradt Szlovákiában; ezt a magyar kisebbséget Eszterházy gróf képviselte a szlovák nemzetgyűlésben. Biztos, hogy a Hlinka-párt, főképp Dél-Szlo- vákia megszállását megbosszulandó, fokozott nemzeti elnyomásnak vetette alá a magyar kisebbséget, biztos az is, hogy soraiból egyesek részt vettek például a Szlovák Nemzeti Felkelésben stb., ám ennek a csekély számú népcsoportnak is megvolt a maga osztályösszetétele, s következőleg különféle osztályérdekek és osztályszempontú nézetek tagolták. Lehetelenség nem látni, hogy az ún. szlovák állam alatt Eszterházy gróf Horthy utasításait követte, a magyar uralkodó osztályok érdekeit képviselte, s ha itt-ott ellenzéki álláspontot foglalt is el a szlovák parlamentben, a szlovák fasizmussal, sovinizmussal szemben, egyes magyar nemzetiségi rétegekkel • karöltve egy, a szlovák nép ellen kovácsolt távoli terveket rejtő, más sovinizmus érdekeit szolgálta. Tartsuk magunkat itt a történelmi- és osztályszemlélethez.

A magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok többségét Horthy Magyarországához csatolták, de a kb. 600.000 magyaron kívül közel 300.000 szlovákot is odacsatoltak. Az első ütés — persze nem a sztálinizmus, hanem a német fasizmus szolgálatában álló Horthy- Magyarország részéről (hogy Fábry Zoltán kifejezésmódjával éljek) — mindenekelőtt Csehszlovákiát, valamint a dél-szlovákiai szlovák lakosságot érte. Nem foglalkozom itt a müncheni egyezmény és a bécsi döntés okaival. Kivette belőle a maga részét mind a cseh burzsoázia, mind a Hlinka-párt, mind pedig a magyar népcsoport burzsoáziájának politikája. A későbbi évek értékeléséhez mindezt figyelembe kell vennünk. Nem akarok részletesebben foglalkozni azokkal a viszonyokkal sem, amelyek 1938 és 45 között a megszállt területen uralkodtak. Az 1938. előtti és utáni idők számos kérdését taglalja Milan Filo elvtárs „A CSKP a köztársaság védelméért Szlovákiában“ című könyvében. Értékes tanulmányok továbbá: M. Vietor professzor írása: „Munkásmozgalom a Horthy-Magyarország- tól megszállt szlovák területen“ (Történelmi Szemle, 3. szám, 1962. X.), Olexa elvtárs munkája: „A Horthy-fasizmus válsága a SZNF idején“, Vladimír Vipler elvtárs munkája: „Adalékok a Szlovákia megszállt területén folyt munkásmozgalom történetéhez“ stb. Mi tudjuk, hogy a megszállás nem hozta magával a magyar nemzetiségű dolgozók helyzetének javulását, hanem számottevő lépés volt visszafelé, a 270.000 szlováknak pedig azonkívül súlyos nemzeti elnyomást is jelentett.

Már a fasiszta diktatúrába való átmenet első szakasza kijózanította a magyar nemzetiségű dolgozók egy részét a bizonyos fajta nacionalista mámorból. A magyarországi fasizmus ún. parlamentáris formájának viszonyai közt, amikor a terror a látszatra ellenzéki pártok demagógikus ígérgetéseivel váltakozott, az ellenállási mozgalom kezdetben lassan nőtt, s többnyire apró békeharcokban és sztrájkokban nyilvánult meg Dél-Szlovákiában. A Horthy-Magyarország igazi jellegét illető legkevesebb illúziót a munkásság és a magyar nemzetiségű falusi szegénység tápláltak. A megszállás alatt megjelent „Visszatért Felvidék“ című ünnepi kiadványban, mely 5000 olyan magyar életrajzát tartalmazza, akik „érdemeket szereztek“ Dél-Szlovákia megszállásában, egyetlen munkás vagy kisparaszt nevét sem találjuk. Megtalálható azonban soksok komáromi, füleki, kassai, stb. munkás és pártfunkcionárius neve a politikai- és szabotázsperek jegyzőkönyveiben az akkori Magyarország egész területén. Határozottabban nyilvánult meg az antifasiszta mozgalom a megszállt területen a Szlovák Nemzeti Felkelés idején, gyakran annak közvetlen hatására. A határmenti körzetekben szlovák-magyar partizáncsoportok működtek (például a „Petőfi“ vagy a „Nógrádi" csoport). Számos magyar bekapcsolódot a szlovákiai partizán- csoportok harcába (a Korcsán százados és mások csoportjába). Ennek ellenére helytelenül járnánk el, ha figyelmen kívül hagynók azt a negatív szerepet, amelyet a megszállás alatt is betöltőitek a magyar népcsoport soraiban megtalálható reakciós elemek — a földbirtokosok, a burzsoázia, a kispolgárság, az Egyesült Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt volt korifeusai — akikre a Horthy-fasizmus támaszkodott, s akik azt készséggel kiszolgálták. Az említet párt politikai vezetőiből jelentős fasiszta kormány- tényezők is kerültek ki (pl. Jaross). Nem lehet meg nem látni azt a kárt sem, amit a fasiszta megszállás ideológiai téren, az ifjúság nevelése terén stb. okozott, s amelyet aztán, hasonlóképpen, mint a hlinkások klerofasiszta ideológiájának a szlovák nemzetiségű lakosságra gyakorolt káros következményeit, a későbbi évek során kellet kiküszöbölnünk.

Ha — tekintettel az eddig elmondottakra — nem érthetek egyet magyar nemzetiségű honfitársaink olyan egyoldalú és az osztályszempontokat mellőző értékelésével, amilyet például az SZLKP kassai munkaértekezlete adott

1945-ben, azaz hogy „a magyar kisebbség túlnyomó többsége örömmel fogadta Csehszlovákia feldarabolását, s örült, hogy a demokrati-