Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - Veres Péter: Magam dolgairól
Kutya-dolgok. A kutyám — Pajtásnak hívják, de én nem szeretem ezt a nevet, mert sohase jut eszembe mikor szólítom (mostanában szereztem) és kutyovicsnak hívom — puli, hatalmas bajusza és őszes pofaszakálla van, mint az öreg Ferenc Józsefnek volt, de ezt a mai emberek már nem tudják — kerek szeme, sajátos észjárása ős rettenetesen tud nézni. Ez a nézés az, ami külön tanulmányt érdemelne, állatélettani és állatlélektani, illetve kutyalélektani tudományt. Ez a nézés maga a megvesztegethetetlenség, merev, önmagába zárt és kapcsolat nélküli. Beszélhet annak az idegen, akár a bolondnak beszéljen, oda se hallgat, hanem a tigris dühével és a — na? — a kutya konokságával ugat és menne neki a látogatónak, akár a családom tagjainak, még a feleségemnek is, amíg meg nem ismeri, amíc, a maga furcsa logikájával rá nem jön, hogy hozzám tartozik. És érdekes — ezért írom az egészet ide, nem a hízelgő szavak és a jó falatok barátkoztatják meg vele, hanem a munka. Amikor azt látta — kerti házikómnál vagyunk — ahol a feleségem csak ritkán jelenik meg — hogy sepreget, törülget, takarít, súrol és meszel, meggyőződött róla, hogy hozzám tartozik. A sofőrt már az első napokban megismerte, ugyancsak a szomszédomat is, aki a kertben néha dolgozni szokott. Mindenesetre szeretnék az eszébe belelátni. Vajon mit gondol rólam, most, amikor az almafa alatt éppen róla írok s ő az asztal alatt fekszik, a legyeket lesi, konok macskafigyelemmel, de ha ránézek, visszanéz rám, néz, néz s egyáltalán nem sunyit — kölyök még — nem szégyenkezik, nem zavarodik meg a nézésben, mint a túlságosan szolgalelkű, gyáva, bűntudatos kutyák. Ezt szeretem benne. Ki nem állhatom az alázatos kutyákat! Mellékesen szólva, de ezt már nem tudom, nem ostobaság-e, ha sokáig nézem a kutyám fejét, hasonlít azokhoz a torzképekhez, amelyekkel a kínaiak és a nyugateurópaiak a hunokat és a kutyafejű tatárokat ábrázolták. A kistermetű konok-bután okos puli, ezek szerint a hunokhoz, a farkaskutya a németekhez — hosszú fej, jó szimat, rendkívüli értelmesség és megmagyarázhatatlan vér- szomj! — a buldogg angolokhoz hasonlít. Visszatérve a pulihoz, a szkitákat már a görögök rendőröknek fogadták és Bizánc is alkalmazta ilyen célokra őket... De hagyjuk az analógiákat, mert a pokolba vezetnek. Egy kicsi igazság után nyúlik a hosszú következtetés és ez már tévedés vagy éppen hazugság lesz. „pogány“ vagyok. Nem úgy pogány, mint a görögök, rómaiak, egyiptomiak, babiloniak és a többi, hanem talán úgy, mint a skitha harcos, vagy a szibériai vadász, aki egyedül áll a végtelen pusztaságban, a saját sebeivel és fogát ösz- szeszorítva várja a halált, amely holt biztosan eljön, vagy a farkasok, vagy a hideg, vagy az éhség-szomjúság képében. Nem tudom, jók-e ezek a hasonlatok, nem tudom, nem gőz-e ez az egész, nem vészes és beteg szubjektivizmus-e ez a magyarázás, de annyi tény — s ez csakugyan tény — hogy sem a kedves élettársamnak, sem a gyermekeimnek, sem a barátaimnak nem panaszkodtam soha. Nem tudom, lehet-e panasz nélkül élni s tudok-e panasz nélkül meghalni, de eddig így volt. Ez a napló tud rólam legtöbbet, de ez se tud mindent, mert nem vagyok mazochista. Megkönnyebbülésért? Nincs megkönnyebbülés, csak a könnyű lelkeknek, akikből a katolikus egyház — és minden egyház — él. A kereszténység jó azoknak, akik kereszténység nélkül is megkönnyebbülnének, mert a gyónásban intézményesítve van a megkönnyebbülés és gépiessé, reflexműködéssé válik az egész; de mit kezdhet itt az igazán felelős lélek? Mit kezdhet a lelkiismeret a lelki formalizmussal? — Semmit. A világ felé talán elég és lehet vele továbbélni, még virulni, ragyogni is — de önmagunknak nem elég. A képmutatás csak forma és nem lényeg.
