Irodalmi Szemle, 1964
1964/7 - Veres Péter: Magam dolgairól
Ma reggel egy tarka kölyökkutyát találtam az udvaromon. Valaki meghagyta pici korában, aztán amikor ennie kellett volna adni, ellökte magától. Agyonütni sajnálta. Kutyasors. Mit tehettem volna vele én? Kutyám van, sőt kutyáim vannak. Mihaszna állatot nem tarthatok. Ez bűn a kenyeret nehezen termelő emberi nem ellen. De agyon sem üthetem, ez rettenetes kegyetlenség volna egy árva kis éheskével szemben, aki olyan bizalommal fordult hozzám, amikor meglátott, hogy hiába távolítottam el a kertből, az utcán is hozzám csatlakozott és egy darabig velem jött. Aztán találkozott kölyökkütya cimborákkal és míg ő — az árva — ott ismerkedett, barátkozott, kicsit tán, amennyire az éhes has engedte, örvendezett is, én tovasiettem. Hogy mi lesz vele, nem, tudom, de lám, dilemmáktól soha se menekül az ember, akkor se, ha nincs vallásos felelőssége. Mert az a kis jóság, ami az emberben itt-ott találtatódik és a lelkiismeret ami nem függ a vallásoktól — itt-ott megszólal. A kérdés elintézhetetlen. Én is felejtéssel menekültem, mint a legtöbb embe>\ Éppen csak ide írom, emlékeztetőül, hogy legyünk óvatosak a merev erkölcsi elvek hirdetésénél, mert lám, még ilyen bűn-dilemmákba is beleeshet az ember. Milyen gonosz tud lenni az ember! Annak örül, ha a saját kutyája hamis és megijeszti a vendéget s bár csitítja, de jót kacag rajta, azonban a más kutyájára haragszik, ha vele az is ugyanúgy bánik. A mérges és kiszámíthatatlan kutya megzavarja a szép szíves beköszöntést akkor is, ha az őszinte, akkor is, ha nyájas képmutatás. Az előre elkészített szép nyájas tekintetet a kutyától való félelem összezavarja és egyáltalán ez a félelem az egészben a legrosszabb, mert az emberen meglátják, hogy fél a kutyától s meglátják, hogy milyen az ember, amikor fél. És az nem gusztusos látvány, ámbár jót lehet nevetni rajta, ha nem magunk vagyunk benne. Összevesztem a Pajtással. Egy írószövetségi értekezletről jöttem haza dög- fáradtan késő este és ő a kapunál nagyon panaszkodott és túlságosan törlesz- kedett. Nyilván éhes volt, hiszen egész napon át nem evett és únta is magát egyedül. Én fáradt voltam még a barátkozásra is és hogy csitítsam, hátrarugtam kicsit — de nem gonoszul a sarkammal, inkább csak védekező mozdulattal egy pillanatra megállítottam a levegőben a lábam, hogy ne sározzon össze, ő pedig beleütötte a túlbuzgó orrát. Nagyon sírt, nagyon panaszkodott. Hiába adtam neki azonnal kenyeret, nem tudott enni, fájt neki a sértés, amely az ő tiszta- szívű ragaszkodását érte. Majd aztán mégis megbékéltünk hamarosan. Én nem kértem ugyan tőle bocsánatot, mert ezt a stílust nem szeretem, hanem valahogy éreztettem, hogy legyünk túl rajta, én nem haragszom, pillanatnyi fáradságból van az egész. Ő ezt megérezte és nem duzzogott soká. Igyekezett a dolgot meg nem történtté tenni. Én is ... (Oh, de jó volna, ha a családi, társadalmi és politikai összekapásokat is ilyen könnyen lehetne „likvidálni“!)
