Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - DISPUTA - Csanády János: Vers (Részletek)
És aranyfoggal vicsorog ránk a sárkány vetése, negyedkilós aranyrögök hullása zsákunkban csörög; eszelős nevetéssel sikolt egy torkonharapott vadnyúl, akit a köd alatt egy vékony róka elkapott. Hangját szívünkbe véste! Fent vadludak, még magasabban lemezből szabott repülők hangsebességű raja lobban el felszegzett szemünk előtt; állunk a kéz-zilálta sorban, kukoricásban, atomkorban, mely hirtelenül égrenőtt, felszökkent szinte gomba-gyorsan! — állunk, kukoricaszedők, s míg tartjuk a sort évről-évre, s helyére lépünk, ki kidőlt, vasbordás ló lép hült helyére hús-vér lovunknak, mint az égre lemezből szabott repülők; patkójától a vaslovaknak megreng a csúszkáló lapály, forgása lassul, majd megáll mint kit a földgömbre kötöztek kik földrészek fölött köröznek kondenzc sík okkal: és zilált forgása már az ősi rögnek a Világhoz szinkronizált! A táj, mint roppant hanglemezben, egy-táblában áll, a határ egy-barázda, mely körbejár ívén a táguló köröknek — és oly sebesen változik valami roppant mozdulatnak nyomán a dallam: mozdulatlan áll csak az ember, úgy tűnik. All csak az ember, úgy tűnik, bár gondja már egész világé; a mindenség már-már masszívan mozog, nem szédítik imbolygó csillagok, lelke már nem az éjszakáé; s mint ezerévnyi ájulásból ha magához tér valaki, ocsúdó fejét felveti. Mint rémkép, visszamerengnek képei a történelemnek, de ellentmond a szédületnek, s megindul újrakezdeni; hol az anyaföld új gyepűi hívnak, nyomot keres, lehajlik és a hídnak elejtett szálát felveszi. William Blacket, Adolf Hoffmeister rajza
