Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - DISPUTA - Csanády János: Vers (Részletek)

az anyaföld

( részletek)

Meríts el, megtartó erő,

az őszi dűlők hűvös föld-sarában,

frissüljön meg már lassabban verő

nehéz szívem vad, elkeveredő,

nyers pempőidnek fűszeres húsában;

őszi terméssel terhelt szekerek

préseljenek a szívós földbe le,

vissza, vissza, mert túl messzire szálltam,

és tépje föl elnémult nyelvemet

a gyermeki, az ősrémült sikoly:

jaj, elfeledtem azt is, hogy anyám vaní

Az anyaföld mellyel a mostoha

zord égaljával festett sors-korong

oly ingadozó ütemben forog,

hogy két véglet között bizonytalan

csúszkál le-föl, kerékaggyal sikong;

és le-föl siklik keserű levében,

tipródik holt fák levél-szőnyegében,

ereje mindig csak annyi marad,

hogy élet s halál közt le nem ragad,

de ősidők óta csúszkál, inog,

s ki beleszületett, nem érti meg:

az éj beáll, mi ez a szédület?

E lapályról mért nem természetes, hogy lengnek fönn a néma csillagok!?

Az élet azért lenn pezseg, mozog, amíg akad tér, idő, levegő, eső, bakancs, tejelő legelő; a roskatagon szigorú, magas öregek bütykös kezei alatt, szürkeborostás arcaik felett a fénytelen, de világos szemek hatósugarában a gyerekek újra és újra föl-fölpezsgenek a semmiből szinte, akár patak forrásából a buzgó szénsavak — s ha érkezik az ünnepelt szüret, mint seregélyhad, mind ott kevereg; mint vas-tutajt vad-söprő árvizek alatt ellepik a szőlőhegyet s a szilárd talajjal lábuk alatt egyengetik puttonyos hátukat, magasabbak lesznek az öregek.

Mint vulkán körül, ha kifogy, kihűl, vagy borospincében, ha kiürül, már némaság honol a hegy körül; — szüret után, mint elvonuló árvíz nyomán ha visszavált a síkra a nép, s magához tér szívósan bízva, kocsi, ló, ember, mint lábszárig lápban, húzott a szántók iszapos sarában.

Az ősz volt ez már, véresebb, vadabb mint szeptember szelíd ege alatt, hol felhő és nap fény-árnyéka játszott, együtt hervadtak s nyíltak a virágok; s nem fénylett más szín már csupán arany, amelynél már csak a vér fényesebb, lovak röhelyében: vér és arany bugyborékolt fel, mint szeg-vágta seb; a tengelyig-sárban: vér és arany feszítette a robbanó erőt — s az aranycsöves kukoricaföldek vadonát úgy szálltuk meg lázasan, mint aranyásók az aranymezőt!

Köd kavarog, a varjakat feldobja lomha leple. Gyalogolunk a köd alatt varjúvá feketedve.

Keresztben zsák általvetó, vállunk még könnyű szárnya; meg-meglebeg, a szélbe nő, mintha remegve szállna.

Elérjük majd a földeket, beállunk majd a sorba; a száraz-élű kard-sereg arcunk megkaszabolja.

Sebhelyeket rajzol, piros, bőrbe rovátkolt jelvényt, akárha titkos rítusok vad hordozói lennénk.

Csanády János